fiction xv - Prológus (Lusoo/Xiuhan)

fiction xv

prológus

Azt mondják, semmi sincs odaát. Azt mondják, minden sötét. Nem hallhatsz semmit. Nem láthatsz semmit. Nem érezhetsz semmit. Azt mondják, így megy ez – némán és gyengén, süketen és tehetetlenül. Némává válsz, süket és öntudatlan leszel. Azt mondják, így jön ez – nem láthatod a csillagokat, nem láthatod a széleket. Vak vagy a világhoz és vak a keménységhez; nincs odakint semmi. Magad mögött hagyod a planétát és egyedül vagy, egyedül az univerzumban, egyedül a széles világegyetemben, azt mondják – egyedül vagyunk, mi mind egyedül vagyunk… De akkor mégis kik azok a „mi”?

Többé nem vagy önmagad.

– Lu kadét – mondta az erőteljes, rekedt hangú asszony enyhe északnyugati xinjiang-i akcentussal. A férfi megragadta két csuklójáról lazán alálógó szíjakat, áthúzva fölöttük a tépőzárat, hogy aztán egy lágy suhintással sebesen bele is simítsa a recés felületű anyagba. – A 38-X kapu nyitva áll. Megkezdheti a felszállást.

Nem is kellett folytatnia. Elegánsan és magabiztosan, a férfi ellökte magát a tükörsima faltól, szemei mindennemű félelemtől, rettenettől szabadon sziporkáztak, szájának szélei ajkait büszke mosolyba húzták felfelé. Előre érezte a kellemes szellőt, ahogy lágyan hajába kap, mint mindig, mikor kiléptek az állomás nyílt terepére, a vad fuvallattal küzdve, mely úgy száguldott Beihang-du 90, a 942-3-as projekt rakétakilövő állomásának vöröstéglás, magas ormú épületei között, akár a farkát kergető hibbant, veszett kutya. Előre érezte az ujjakat, melyek fülébe üvöltött üdvözlésekkel, örömteli, sikert sikoltó rívásokkal és a megkönnyebbülés könnyeivel érintik őt az anyaföld bolygóra való visszatérést követően – vissza fog jönni, visszajön, visszajött. Nincs semmi ezek közül, mit ne tudna: Lu Han egy asztronauta, magányos és szemei csupán a gagátfekete eget hágták csillagok után kutatva, ajkai csupán azokat az orcákat csókolták, melyek tulajdonosai az övéivel tették az áttörés boldog diadalában, karjai csupán azoknak, kik mindig mellette álltak és végig támogatták őt, attól a pillanattól kezdve, hogy csak álmodott: álmodott, álmodott arról, egyszer ő lesz majd az űr végeláthatatlan tengerének, a kozmosznak gondolahajósa – egyedül van.

– Nem létezik, hogy igaz a feltevés – az emlék áramütésként érte. Emlékszik édesanyjára – magasan és gyönyörűen állva, hátát verdeső, föl-le hullámzó fekete hajkoronájával arcát csiklandozva –, ahogy történeteket mesélt neki egekről, melyeket még sosem látott azelőtt, bolygókról, melyekről senki sem hallott még azelőtt, csillagokról, az ismeretlen záporáról, messze, messze keringő galaxisokról, és ó, a tejútrendszerről; túl gyorsan halt meg, túl korán, túl váratlan, akár egy szélroham, bámulatos szupernóva. – Miszerint senki sincs odaát. Nem vagyunk egyedül, Han. Az nem létezik, hogy ez igaz lenne.

De Lu Han egyedül volt. Mindig is egyedül volt: egyedül, mikor gyerek volt, egyes-egyedül, mikor már elég érett volt ahhoz, tudja, többé már nem az, egyedül, mielőtt elment és egyedül maradt mikor már nem volt többé senki, ki karjában tartsa éjszaka, ha egyedül volt, ha egyedül volt és félte a világot.

– Egyedül vagyunk az univerzumban – hallotta máskor kristálytisztán a túloldalról, egy párás, félhomályos osztályteremben, magán kívül harminc másik diákot fogadva be. A tanárok mindig ezt mondták kés ő mindig ezt hallotta: „Kutatók bebizonyították: ez tény. A Földön kívül nem létezik semmilyen intelligencia.” És csak mondták, mondták, mintha tudtak volna bármit is, mintha láttak volna bármit is, átéltek volna bármit is.

Lu Han tudta; édesanyja szerette volna minden áron, ha tudta volna is; fiából lett a legnagyobb képmutató ki valaha élt ezen a világon.

– Készen állsz? – Ahogy megjósolta, vagy ezerszer megkérdezték tőle mielőtt még felszállhatott volna. Tudta: mindannyian féltek – féltek, hogy nem jön vissza. Mindannyian féltek, de Lu Han sosem; ha panaszkodnia kellett volna, valószínűleg csupán vállat vont volna, orra alatt elmormogott suttogással arról, az egyetlen borzalom, ami odakint fogadja majd nem más, mint a szemcsés por állagú három az egyben kávé, mely másra sem vár, minthogy gőzölgően forró vizet csokoládébarna vakondtúrásának közepébe öntve újabb, torkát pazarlásként locsoló ízetlen löttyként végezze szervezetében felszívódva. Ez pedig természetesen – egy olyan ember számára, aki a napot egy bögre bőséges, tökéletesre pörkölt Blue Mountainnel kezdi, zárni pedig ugyanazon mennyiségű, lágyabb babok bársonypuha folyadékává őrölt ereiben száguldó, életerőt és vitalitást hozó finom káprázattal zárja – magát a poklot vázolta fel maga elé csillámporba forgatott tengerészkék festéktől csöpögő ecsettel hadonászva. Hiányozni fog neki; hiányozni fog neki az erő, melyet sötét zamatából szerez és az íz, ó, az íz, amiért él-hal, hiányozni fog neki, nagyon is – talán még az ágyánál is, kövér, puha párnáinál és kézzel szőtt takaróinál is jobban.

– Ha nem tévedek – és mint tudjuk, én igencsak ritkán tévedek –, ez kereken az ötödik alkalom, hogy ezt a kérdést feltetted a mai nap – Lu Han felnevetett; és mikor nevetett, ajkai elhagyták fogsorát, mely úgy ragyogott fehéren megállíthatatlanul, hogy az ezernyi apró fénysugár, mi a fertőtlenítő-tiszta folyosó megannyi fénylő villanykörtéjéből sugárzott, vakító lézerként verődött vissza a vele szembetalálkozó arcok keserű vigyorára. Gyönyörű volt, s ő ebből mit sem sejtett – milyen káprázatosan is festett abban a vastag maskarában, arany haja szikrázó glóriába vonva, készen arra, a planétát mind maga mögött hagyja csupán egyetlenegy mosollyal. – Számoltam.

Hangja erőteljesen visszhangzott az üres folyosókon, melyeket céltalanul jártak, melyek végén várta őket a kapu, hol minden végződik s kezdődik – beszáll a gépbe és büszkén röpül fel, fejét végig fent tartva, nem számít, mivel kell majd odakint szembeszállnia. Lu Han már csak ilyen: birtokában van az a hihetetlen bátorság melyet partnere, Zhou Mi még mindig nem volt képes megfejteni, habár már vagy tíz kerek éve, hogy őket kettejüket egy szerencsés hullám ugyanazon vizekre sodorta. A férfi rezgései úgy töltötték meg a levegőt körülöttük, ahogy semmi, ahogy senki más nem. Erős. Független. Bátor, és Zhou Mi tudta, mindig is tudta, képes rá – képes lesz rá egyedül, ahogy egész életében képes volt egészen addig a pillanatig.

– De te… egyedül mész – hangja lágy suttogásba fulladt barátja meleg, barna szemeibe nézve. Zhou Mi rámarkolt a mankókra, melyek talpon tartották – balját szilánkokba zúzva, vastag gipszrétegbe burkolva. Terveik szerint ő szállt volna fel Lu Hannal, preparációval töltött hosszú hónapok meg hónapok után, s így is volt ez mindaddig, míg egy szerencsétlen napon el nem ütötte egy hatalmas terepjáró – rosszul lépett rossz helyen, igencsak rosszkor. Éles fékcsikorgással végződött és az asztronauta azonnali kórházba szállításával folytatódott, ahol megmentették a lábát – a lehetőség azonban, hogy kilőjék őt az űrbe ugyanazzal az északi széllel repült messzi egekre, mi azon az estén is fújt, oly vadul. – Nem fogod egyedül érezni magad?

– Egyedül voltam – felelt Lu Han gyengéden – egész életemben. Egy hónap odakint nem változtat semmin.

– De minden…

– … rendben lesz. Ezt akartad mondani, nem igaz?

Lu Han elmosolyodott. És mikor ő mosolygott, senki sem szólhatott egy szót sem.

– Vigyázz magadra, Han.

Mielőtt kinyithatta volna szemeit, felkelvén a mély szunyókálásból, minek megtételére vagy két órácskával azelőtt adta be derekát, a helyzet változott s az ég alákúszott csendesen – Lu Han egyedül állt a gittelt felső ablakok alatt, letekintve a szemei előtt lassan zsugorodó Földre. Forró tűzgolyók szikrája tükröződött vissza barna íriszéről, ahogy körbekémlelt, pillantását fel s le futtatva a fölé terített látványon.

Nem volt képes levenni róla tekintetét.

Nem mintha nem járt volna az űrben azelőtt. Sőt mi több – igen gyakran szállt már mindennél feljebb, legalábbis, amennyire állapota engedte. De általában engedte, így mikor bármiféle projekt felütötte a fejét a hirtelen semmiből, Lu Hant hívták és Lu Han sosem mert nemet mondani egy olyan lehetőségnek, mint az űrutazás. Kilövés a Holdra, vagy, ha nem is a Holdra: Marsra, Jupiterre, a Szaturnusz és Plútó ugyanolyan fantasztikusan festettek elméje zsúfolt vásznán. Nem mintha nem érezte volna a gyomrát csomóba fűző késztetést azelőtt.

Másfelől – gyakran érezte már, habár sosem egyedül. Mindig is egyedül volt, de odaát sohasem: mindig akadt valaki más, hogy megossza az élményt velük. Most azonban mind övé volt, az övé s csak az övé, ő láthatta, ő érezhette, ő élhette át a semmihez sem fogható pillanatokat; a világmindenség egyetlen, hatalmas kavalkádba rázva, feketén és arany-fehéren tündökölve-keringőzve táncolva barna őzszemei előtt. Lassan sodródott a végtelen felé a hajó üresen, hallgatagon. Csendes volt minden.

– Roger – vette kezébe Lu Han az aprócska, fekete műszert, mely utazás közben mindvégig az irányítópulthoz volt rögzítve. A legbonyolultabb feladatnak a fedélzeten talán csupán a mozgás ígérkezett – nehézkesen siklott át egyik szobácskából a másikba, utazásai rengeteg alkalmai után sem volt még képes teljesen hozzászokni a lebegéshez. Karjai, lábai időnként igencsak lehetetlen helyekre szorultak be a keskeny átjárók hágása közben, kellemetlen pillanatokkal megajándékozva a fiatal űrhajóst. Odafent vigyáznia kellett magára, jobban, mint azelőtt bármikor; tudta, ha akár egyetlen rossz lépést is tesz, terve – terveik, álmaik – azon nyomban füstbe megy. A szerkezet természetesen akkor is megy tovább, ha ő már nem képes rá, expedíciójának kivitelezése azonban szinte teljesen bizonyos, hogy fájdalmas kudarcba fullad. Közvetlen segítség nélkül repülni majdhogynem felért egy öngyilkossági kísérlettel, őt mégis engedték, ő mégis mosollyal az arcán fordult fejével vissza a messzi Föld felé. Veszély ide vagy oda, Lu Han szerette a kalandokat, főleg azokat, melyeket saját terveit követve vihetett véghez. Ha egyedül volt, nem volt kit féltenie. Ha egyedül volt, nem volt kiért aggódnia. Ha egyedül volt, nem volt kit hátrahagynia, feláldoznia, cserbenhagynia… Önmagán kívül.

– Beihang-du – szűrődött át a távbeszélő pillekönnyű testébe vájt csöppnyi lyukakon keresztül. Ugyanaz a hang köszöntötte Lu Hant, ugyanaz az erős, rekedt bariton, ami előtte fel is küldte őt a világűrbe. Időnként fel-fel kellett vennie a kapcsolatot az állomással, csupán elővigyázatosságból tett óvintézkedésként. Sosem lehetett tudni, mikor kerül veszélybe, mikor siklik ki hajója a pályáról, vagy éppenséggel mikor jönnek újabb információk a terv kivitelezésének változásáról; így ezek a rövidke eszmecserék, melyeket az irányítóközponttal folytatott, rendkívül hasznosak voltak mind az ő, mind a Földje számára. A társalgás nem tartott tovább két röpke percnél, ennél több azonban nem volt még szükséges sose – az asztronauták eddig minden alkalommal zökkenőmentesen érkeztek meg az űr sötétjében elhelyezett állomásokra.

Egy idő után talán úgy tűnhetett, a sikló körül táncoló végtelen, csillagpor-hintette semmi lassan elkezd majd unalmassá válni, de ez nem így történt: a hajóban buborékként repkedő italok és az igencsak ízetlen, szárított, fagyasztott és megannyi más, preparált ételek, no meg az utasok testében végbemenő fájdalmas változások dacára Lu Han ugyanúgy élvezte a repülést, mint azelőtt bármikor máskor. Megérte. Megérte, a látványért. Megérte, a hihetetlen szeparációért. Megérte, a súlytalanság semmihez sem hasonlítható érzéséért. Megérte, az élményért – megérte mindenért.

Megérte mindazért, amit az évek során kapott és mindazért, mit adott.

A meteoresőről másnap – már ha egyáltalán napnak lehetett nevezni azt az időt, melyet Lu Han a felszállása óta az űrben eltöltött – igencsak biztató hírek érkeztek a fedélzetre.

– Lu kadét – a fiatal asztronauta épp a felette sötétlő eget bámulta, mikor a hangszóróból hirtelen felharsant a hívás. Szőke fejét riadtan felkapva rögvest a szerkezethez siklott, a műszert tenyerébe véve az arcához szorította. Nem számított semmi jóra az állomásról beszélő alkalmazott hangjából ítélve, kétségeit azonban hamar szertefoszlatták az asszony nyugtató sorai. – A fejlemények szerint hamarosan megérkezik az első hullám. Győződjön meg róla, időben az állomásra ér. Nézzen rá időnként a robotpilóta állására, Choi kadét a múlt nap megemlítette, az állapotának rendszeres ellenőrzésére különös hangsúlyt kell fektetni, mivel időnként hajlamos arra, hogy deaktiválja önmagát. Az állomáson azonban minden a lehető legnagyobb rendben halad, már elő is készítették a külön az Ön számára tervezett szerkezetet és annak műszereit. A kutatócsoport nagyon hálás a szolgálataiért, kadét. A küldetése után – habár nem szándékozom tönkretenni a meglepetést – szinte teljesen biztos, hatalmas elismerésben részesül majd itthon. Nagyon sokat tett Ön értünk, kadét.

Lu Han tudta, és azt is; megérte – az emberekért.

Aznap az asztronauta friss gyümölccsel zárta a fárasztó, ébren töltött órákat. Az első, rövidke kis időszakban meg volt még a lehetősége arra, ilyesfajta élelmiszereket fogyasszon az űrben. Nehéz munkának bizonyult ugyan meghámozni, a magával hozott narancsot és mandarint azonban sokkal több ideig lehetett élvezni, mint az almákat és banánokat, amelyeket igencsak hamar el kellett fogyasztani, máskülönben ízüket teljesen elvesztették, kásás, félig-meddig már rothadó és barna testre váltották ízletes, egészséges húsukat. Sosem volt egyszerű az űrben való étkezés, nemcsak az asztronauták, az élelmezők számára sem. Olyan menüket kellett összeállítani, melyek teljes mértékben megfeleltek azoknak az elvárásoknak, amiket az emberi test igényelt tápanyag és értékek terén – egy asztronautának pedig mindennél fontosabb volt teste felügyelt, precíz karbantartása, különösen a világegyetem sötétjében keringve.

A hajó fedélzetén soha nem ment le a Nap, Lu Han mégis nyugovóra tért.

Hatalmas robajra ébredt. Hosszú pillái épp, hogy megrebbentek a hajó belsejében felgyülemlett, állott levegő nyomasztó mozdulatlanságában, s az égi járművet irdatlan erő taszította a szétterülő semmiség egyre csak mélyülő közepébe. A szerkezet őrült sebességgel pörgött pályájáról kicsúszva, téves irányba repülve túlságosan is sebesen. A Lu Han ideiglenes fekhelyeként szolgáló, falhoz tépőzárral odaerősített, vastag hálózsák hevederje a hirtelen kialakuló turbulencia hatására kifeszült, ellökte magától az asztronautát szerény ágyával együtt s saját anyagát féktelenül megnyújtva két hosszú, hangosan csattanó csíkra hasadt. Körülöttük felforrósodott a levegő, az oxigén szintje egyre csak csökkent a hajóban, a fennmaradó rész pedig szinte marva érte a férfi torkát, ahogy lélegzett, minden egyes alkalommal egyre nyersebben és durvábban. Az asztronauta minden erejével az irányítópult felé igyekezett, mozgását azonban nagyban hátráltatta a siklóban kialakult őrült helyzet, a hajó megállíthatatlan, örvénylő zuhanása és a túlnyomás, amely percről perce nehezebbé tette a járműben való, reménytelen sodródásnak inkább nevezhető haladást. Lu Han homlokán megjelentek a kétségbeesés első, gyöngyözően árulkodó jelei – arcán sebesen gördültek le az apró izzadságcseppek. Mire lábát végre sikeresen kiszabadította hálózsákja combját vasmarokként tartó takarójából, a rendszer automatikusan váltott. Megszólaltak a vészharangok, beindultak a vörösen vakító villanólámpák, a fennálló káosz pedig még nagyobb katasztrófába torkollott. Egy újabb csapás, s az asztronauta az irányítópult bonyolult rendszerének közepébe zuhant, karjait, lábait piroslóra horzsolva, ahogy a különféle, apró gombok mélyen bőrébe nyomódtak. Lu Han lélegzete torkában akadt; mellkasa a hideg, kemény falhoz tapadt, szíve hangosan verdesett, akárcsak a csapdába zárt kolibrimadár két kicsiny szárnya. Jobb kezével a távbeszélő felé nyúlt, míg baljával igyekezett minél inkább eltolni testét a pulttól – mindezt meglehetősen eredménytelenül. Egész lényében remegett, ereiben sebesen száguldott a vér. Tudta, nincsen sok ideje, és tudta, ha nem kap választ, többet ő sem fog már adni: ahogy levegője a kabinban egyre csak fogyott és fogyott, elméjére úgy telepedett rá lassan kúszó, sötét szemkendője a félelemnek, a páni rettegés első hullámának.

– Beihang-du, 38-X – zihálta a készülékbe. Nyelve elnehezedett fogai kerítésében, ahogy száját szólásra nyitotta, sürgetésre, segítségkérésre. Minden szava száraz volt, akár az arany smirglipapír, torkát égette az oxigén fojtogató hiánya.

– 38 X, Beihang-du – hangzott a monoton felelet.

– Beihang-du, a…

Az első becsapódást hirtelen követte egy második, s Lu Han szemei előtt hirtelen elsötétedett a világ.

Fájdalom.

Égető forróság, őrülten síró szúrás követte a tudatlanság vasfonálból szőtt hálójából való szabadulás utáni, hangtalan sóhajokkal töltött óráknak tűnő másodperceket, a hazug szabadság fekete, valótlan megkönnyebbülését. Talán jobb volt így, gondolkodott el magában, hogy nem érzett semmit, tán jobb volt addig, míg ernyedt végtagjainak létezéséről sem tudott. Ha valami fájt, nem lehetett álca, ha valami égetett, valóság volt. És az is volt, nem csupán elméje kegyetlen játéka, az is volt – képzelt, hamis, s mégis igaz valóság.

Valaki sikoltott. Fájdalmas volt. Lu Hannak is fájt, s ő is sikoltott. Nem hallották.

– Meghaltam – jelentette ki bátran a fekete lebegésnek. Egyedül volt. Magányos? A halállal. – Én ugyan minden bizonnyal meghaltam. Ha pedig én meghaltam, akkor ez itt a Pokol. Bizonyosan…

Senki sem válaszolt.

– A Mennyben nem sikoltoznak – védte meg előzőleg statuált magabiztos állítását, kicsit talán mérgesen és felháborodva, hogy vele bizony se nem ellenkeznek, neki se nem adnak igazat.

További apellációra azonban más nem jutott ideje, lényét újból átjárta a remegés, a fájdalmas, vakító ragyogás s végül a tűz, a tűz olyan nagyon lobogva, mint ő ahogy még sosem látta, tapasztalta. Vak szemeire a sötét hályog tenyere húzott halotti nehéz leplet, elméje előtt újra elsötétedett a világ.