Árapály - Leojin (OS)

évforduló van, ezt pedig régen írtam.

Árapály

Leojin

nem minden hős visel köpenyt

se minden angyal szárnyat

Ködvirágosra szőtte be a hamuvihar a látóhatárt. Csendesen érkezett a langyos szellő, mely fellibbentette a láthatatlan, porgyémánt díszítette falat; lassan változott a horizont.

Egy fiú teste feküdt a megtisztuló földön mozdulatlan. Porcelán arcát a por, a szikrázó szemcsék nem simogatták többé: elszállt a lustán fodrozódó fénysugár, mely éltette a hamvat. Fekete haja halálos patakként áradt a kemény talajon, ahogy feje átbukott keskeny vállán, s a kavicsok közé esett – az utolsó sugárnyaláb mintha halvány ragyogást ébresztett volna habozva nyíló szemében. Fürtjei között még érezte a megbúvó meleget, azt, mivel a nap játszott az égen, kebléből fújó lánggal szeretve meg a földet; a fiú teste fénytől reszketett, ahogy mozgott. Fehér ingére vékony rétegben tapadt a por, melyet a szél fújt szerte, s haját sem kímélte a száraz zivatar. A szálak közé szürkeség költözött. Őrülten forgott vele a világ.

A fiú halkan nyögve az oldalára fordult, tenyerét a földre tapasztotta, így próbálta magát ellökni a talajtól. A gerince szinte sikoltva egyenesedett, lábaira mintha ólomsúlyt helyeztek volna. Amint felült, fejébe éles fájdalom hasított, mely nemcsak agyát, szemeit is rögvest megbénította. Ingbe bújtatott kezeit sajgó tagjához kapta, fülét befogva igyekezett kizárni az üvöltő gondolatokat - hirtelen tolódott a fejébe a vér, elgyengült testét csak a talajnak ütődő könyöke, majd a göröngyös felületre simuló alkarja mentette meg az újabb zuhanástól.

No, nem mintha tudta volna, hogyan került oda.

Mellkasa halkan zihálva emelkedett föl s le, ahogy karjára támaszkodva tartotta el törzsét a portól hullámzó föld mindent magába nyelő piszkától. Tagjai túlságosan elernyedtek már, hogy megkísérljen egy újabb felállást. Mintha a halál lehelete kúszott fel volna szuroktól csepegve gerincén, majd vállán s nyakán, hogy fülébe jutva szemét sújtsa vakságra. A horizont lecsukódó szemhéja mögött is csak a homok borította.

A távolban sípoló porvihar egy haldokló kutya vonítására emlékeztette.

Aztán csak várt. Teste karjának nyomódott, s háta újból a földet imádta – és maga se tudta miért, de várt.

– Hé, gyönyörűm!

A fiú szemei hirtelen felpattantak. Kócos fejéhez szürke sportcipőbe bújtatott lábak közeledtek, lépteiknek zaja azonban hallgatag volt.

– Téged ugyan miért hívott olyan nagyon a halál?

Halál.

– A halál?

Egy idegen kéz csúszott a fiú karja alá. Az ismeretlen jövevény hóna alá nyúlva húzta őt fel a koszos földről – lábai alig érték a talaj kemény nyomorát, térdei nyomban megroggyantak. Az idegen karjainál fogva tartotta őt a talpán.

– Hát, meghaltál, vagy nem?

A fiú kótyagosan rebbenő szemei kitágultak. Arcát ellenezve egy magas, szigorú tekintetű alak állt, sötét haját szertefútta a fürgén száguldó szél. Egyszerű ruhái fölé egy neonszínben pompázó, vastag golyóálló mellényt húzott, mellkasán a háta mögül kikandikáló, íjakkal megtömött barna-bőr tegez fémcsatos szíja futott át.

– Meghaltam?

– Öngyilkos lettél, na. Én már csak tudom – az idegen úgy forgatta sötét szemét, mintha ez lett volna a világ legnyilvánvalóbb dolga. – Hiszen angyal vagyok.

A sípoló szél zenéje őrülten muzsikált a távolban.

– Angyal? – kérdezett vissza a fiú. Hangjában hitetlenkedés bujkált, torkát mégis újraköszörülte, nyelve ne locsogjon olyan csípősen; nem kívánta megmentőjét vérig sérteni. – Az angyaloknak tudtommal szárnyuk van.

Hiába, biztos csak álmodom, gondolta magában csendesen. Mindjárt fölkelek.

Az idegen fiú nevetésben tört ki. Busa fejét hátrahajtotta, s szépen görbülő fogait az égnek mutatta – már amennyi maradt még a lassan haldokló mennyboltozatból.

– Ekkora marhaságot még életemben nem hallottam – engedte el a fiú karját –, pedig már régóta tengődöm itt. És én még a nevedet is meg akartam kérdezni, fiú!

Az alacsonyabbik csak tarkóját vakarta az esetlenül elhintett bókot hallgatva. Lábai magabiztosan tartották őt a göröngyös talajon, testét a szél sem kínozta már. Felelni azonban nem tudta, mit is feleljen.

– Jin vagyok – bökte ki végül. Tekintete az idegen arcát fürkészte: szépnek alig mondható vonásait szürke por csókolta élesre. Bőre fehér volt, világos, ajka vörös ráncokba szabdalt, szemei okosak, élénkek; orra hegyétől arcának kemény hídjáig duzzadó heg szaladt fel sebesen. – Kim Seokjin.

Mintha ez bármit is számítana.

Az idegen elvigyorodott. Jin lelke megkönnyebbülten sóhajtott teste vékony keretében – úgy tűnt, a fiút hamar sikerült megbékítenie.

– Én meg Leo, Jin – felelte. Megint felhangzott a panaszosan síró kutyavonítás. – Mondanám, hogy örvendek, de errefelé ilyet nagy ritkán ejtek csak meg. Neked mondjuk elárulhatom: igazából soha.

Jin hümmögve ízlelgette szájában az ismeretlen nevet.

– Leo, mint az oroszlán?

Az angyal hangja meghitt örömet csent Jin testébe. Talán tényleg csak egy álom, suttogta magának.

– Mint az oroszlán? Mégis mi az, hogy oroszlán? – hőbörgött Leo. Jin hátrált egy lépést: szemmel láthatólag felzavarta a benne lakozó állatot. Az angyal mégsem dühöngött túl sokáig, hangosan áradó mérgét hamar felváltotta kezdetektől fogva magán viselt mosolya. – Leo, mint Leo az Angela és Demona című sorozat hatvannegyedik epizódjából! Tegnap volt a tizenhetedik adás! Mégis hol élsz te, Seokjin, talán a Földön?!

Tényleg álmodom…

– Tulajdonképpen… – motyogta olyan halkan, Leo egy szavát se hallhassa a hirtelen újból feltámadó szélviharban. Orgonaeres szemhéjait szorosan csukta egymásnak; sötét pillái felfogták a habozva örvénylő homokáradatot. Szeme alá csillogó csíkot húzott a bolyhos felhőkön hirtelen áttörő napsugár. A ködvirágos porszellő szertefoszlott, s kitisztult a látóhatár. – Nem akarok illetlen lenni, de meg tudnád mondani, hol is vagyunk mi… pontosan?

A messzeségben fekete alakok rótták a homoktól tisztuló, homályosan kacskaringózó utakat egy szüntelenül távolodó örökkévalóság peremén. Bárhová is nézett Seokjin, szemei elé ugyanaz a látvány tárult kiterítve: romosan magasló, ódon felhőkarcolók maradványai a tétován keringő sziluettek tükreként szolgálva, idegenek, arctalan szellemek és elhagyott, törve görbülő kőrisíjak. Talán egy délibáb volt mind csupán, egy hajnalesti képzelgés…

Jin tekintete újból az angyalra siklott. A magas fiú ajkát rágva pillantott vissza rá. Felelete igencsak megkésett.

– Ott vagyunk, ahol vagyunk.

– Mi?

– Ennek a helynek nincs neve. Ott vagyunk, ahol vagyunk. Én itt vagyok, meg te is. De akár lehetne az is, hogy én ott vagyok, te meg nem. Vagy fordítva. Máshogy. Igazából bárhogy.

A hollófekete hajú fiú pillantása lejjebb botorkált. Nagy szemeivel némán bámulta a földet, fejébe fájdalom költözött, ahogy igyekezett feldolgozni a hallottakat. Egy pillanatra azt gondolta, talán megőrült.

– De hát… mégis mi a dolga egy hozzád hasonló angyalnak? És mégis kik ezek? – vékony karjával a távolodó alakok felé intett. – És mégis mit keresek én itt?

– Tudod mi történik, ha valaki öngyilkos lesz?

– Nem… mivel én még nem voltam az soha.

– Nem szép dolog ám makacskodni!

Jin hallgatott.

– Amikor valaki arra vetemedik, hogy véget vet az életének, kétfajta lehetőség létezik. Először is – az illető minden alkalommal idekerül hozzánk erre a csodálatosan szép és gazdag peremvidékre. Másodszor meg… Tudod, mit csinálnak az angyalok?

Jin csak megrázta a fejét, mire Leo bólintott. Erős karjával háta mögé nyúlt, s csinosan megmunkált tegezéből egy régi, fából készített íjat vett elő. A világosan ferdülő erek mélyébe vájva egy szó rajzolódott ki gyönyörű betűk formájában – a szerszámra azt lehelték: boldogság.

– Mindenki okkal… akarja megölni magát. Nekem pedig az íjakból van vagy száz. Amikor az ember idekerül, csak tévelyedve bolyong a romok közt, akár egy fagyott sivatagban, és fogalma sincs, mit tegyen. Ez persze így van jól… Nincs is nagyon semmi, amit az illető a szívének utolsó dobbanása után elkövethetne… De akkor jövök én – Leo ajkára büszke mosoly kúszott. – Egész életemben csak járok az íjakkal körbe meg körbe, míg azok el nem fogynak. Olyankor persze újakat kapok, különben rég nem is lehetnék már itt. Amikor közel jön egy ember… Vagy mikor csak elhaladok mellette, érzem, elkap az a fuvallat, ami megsúgja, mi az a hiányzó darab, amitől széthullik a kerek egész. Van, amikor a boldogság, van, amikor a szeretet, a gazdagság, a biztonság, vagy akár csak egy cseppnyi szenvedély… Mindenki mást keres. És van, aki itt talál. És aki talál, annak a lelke visszaköltözik a haldokló testébe.

– És aki nem?

Leo ajkát hatalmas sóhaj hagyta el.

– Az sajnos elkárhozik. De ez már nem az én dolgom. Nem is az én hatásköröm, meg ilyenek, szóval igazán nem tudok mit csinálni azon kívül, hogy annyit mondok, bocs, haver, ez most nem jött össze, aztán továbbnyargalok. Az élet ilyen, és túl kell lépni rajta.

– És mindig megtalálod… a… tudod, olyan… első látásra? Hogy mi hiányzik? – Jin elméjét elragadta a pánik. Nem akart, Leo szavaival élve, elkárhozni. Semmi kedve sem volt hozzá. Gerincén végigfutott a hideg a halál gondolatára. – Vagy nem? Van hogy… gondolkoznod kell? Hogy csak később jössz rá, mi a teendő?

– Sajnálatos módon, az utóbbira felelve… Ez nemigen esik meg velem. Általában rögtön tudom, mit is kell csinálnom, amint meglátok egy magányosan kószáló lelket. Van, hogy sorozatban akár ötöt is visszaküldök.

Ilyen kegyetlen egy álom mégsem lehet…

– Ha elfogynak a nyilaim, a menthetetlen lelkek nyomban eltűnnek.

– Akkor hamarosan én is… meghalok?

Leo némán helyezte vissza tegezébe az odaillő nyilat. Nem nézett vissza a lassan pihegni kezdő, kétségbeesett Jinre.

– Sajnálom, de neked sem tudok nagyon mást mondani most… ez most nem jött össze. De jó volt veled beszélgetni. Azért remélem majd látjuk még egymást, Seokjin.

Azzal a fiú tova is nyargalt.

Jin pedig magára maradt az áttetszőn fonódó jégvirágos fantazmával.

– Én nem... – rúgott cipője orrával keményen a porba. – Én nem öltem meg magam… Ez olyan igazságtalan!

Mérgében legszívesebben sírva fakadt volna.

Nem volt, ahová a peremvidék porviharában menekülhetett volna. Sehol egy fa, fű, növény, mindenhol csak a néhai árnyék és a szertefutó, utálatos homok… Nyelve alatt is érezte megbújni az aprócska szemcséket. Jin haja fekete haláltáncba kapott a fel-feltámadó szél lassú örvényében, ingét a bú mosta fehérből szürkébe. Talpa alatt kavicsok hullottak homokká, ahogy utolsó kívánságukat üzenték meztelen bőrének sikoltva; oda se figyelt, lába hová viszi, szemei a fojtogatón közeledő eget keresték folyton. Mintha minden egyre lejjebb csúszott volna.

Tekintetét jeges víz kapta legközelebb vissza. Testébe élesen hasító fájdalom szökött, ha csak egy kurta pillanatra is – szemeit azelőtt teljesen elvarázsolta a feje fölé hányt ködös látvány. Egy széles, szinte végtelen parton állt. A hullámok szelíden mosták a homokot.

Csak egy álom…

Jin lehajolt a lábujjait nyaldosó vízhez, s ujját a felszín alá dugta. Olyan volt, akár az önnön akaratból lélegző, zúzmarát fújó jég… A fiú ujját a alsó ajkához emelte.

– A tenger…

Hirtelen törtek rá a harsányan kiáltó emlékek. Boldogság, szomorúság, félelem, fájdalom… halál… Előző éjszaka még a számítógépe mellett ülve kortyolgatott egy bögre teát, ujjai a fekete billentyűkön tündököltek a kijelző halványan derengő, természetellenesen kék fényében, ahogy pár osztálytársával beszélt. Sosem volt számára nagy öröm barátságokat kötni – nem is voltak sokan, akik közel álltak hozzá. Magának való ember volt: magának való az iskolában, az osztályban, az utcákon, a városban, a saját családjában… Mégsem volt soha magányos.

Most is ott volt neki a tenger.

Gyenge hullám tört át a szárazon. Jin hátat fordított a tengernek, s futásnak eredt. Talpát milliónyi kődarab sértette sebesre, ahogy a végtelenség felé indulva rohant, őt azonban egyetlen apró szúrás sem érdekelte. Csak szaladt, futott, ahogy lábai engedték, s kereste a csillagokat kergető szellemalakokat. A közelben már átfúrták a felhőket a magas házak romlásnak indult ormai.

– Hé, Seokjin!

Leo hangja volt az. Jin zihálva fékezett le a semmi közepén, hátát begörbítette, s kezét térdeinek támasztva várt. A suhogás egyre csak erősödött – egy pillanatba telt csak talán, Leo már ott is állt előtte. Jin felpillantott. A tegeze üresen lógott erős hátán. A fiú szemei elhomályosultak.

– Most el… el fogok… tűnni – Jin torkából reszelősen törtek föl a szavak. – Ugye? Hamarosan… Eltűnök majd. Elkárhozom.

Leo szomorúan pillantott le rá.

– Sajnálom, Jin, én már nem tehetek mást. Kiürült az egész tegezem.

A magasabbik nagy tenyerét a pihegő fiú hajára simította. Seokjin kiegyenesedett, mire a kéz némán hullt le sötétbe vont glóriájáról. Nem nézett az angyalra.

- Akkor gondolom… - Jin nagyot kortyolt a piszkos levegőből. – Itt a vége. Elmegyünk mind, én is, ők is… szóval, azok a többiek.

Leo nem válaszolt.

– Tudom, őrültség, de… a viszontlátásra, Leo.

Jin ingét meglibbentette a szél, ahogy az angyalnak hátat fordított. Lassan sétált tovább a vészesen süllyedő végtelenbe.

– Seokjin!

A fiú még egyszer utoljára hátrafordította por-piszkította, szép fejét, s szemei hatalmasra kerekedtek.

A felé száguldó íjon megcsillant a felhőkön áttörő napsugár – elmosódott szavát azonban már nem tudta meghallani.

Aztán elsötétült a világ.

*

A szívmonitor szakadatlan csipogása ébresztette Seokjint.