Vadnarancsok (1/6)

I. Rózsaszín grépfrút 

– Ideérsz még időben, tökmag?

A panorámaablak halványra koptatott piszokpöttyein túl lassan elkezdett kibontakozni a kései napfényben fürdőző erdő magasra törő bükkfáinak büszke vonulata. Guri tavasza, mint azelőtt minden más, tizenöt alkalommal, most is lelkeveszettül gyönyörűen pingálva színezte s bontotta sóhajtozó szirmaira a tengernyi bazsarózsavirágot; Minseok királykék üvegbe vont szemei sóvárogva idézték fel a buszút során elvesztett megannyi tündökölve bimbózó árkot. Lélegzetét meg-megakasztotta, egyre inkább nehezítette a félrehúzott ablak tenyérnyi résén át beszökő orgonaízű virágillat fullasztó párája, s áldotta a sárgán szikrázó eget, hogy tizenhatodik életévét betöltve sem tört rá a máskor oly sokakat kínzó allergia. Minseok forró arca az átmelegedett üvegre simult, perceken belül rövid, sötéten pislogó pillái pedig már egymásba is súrlódtak a terhes hőhullámban. Túloldalt a zöld észveszejtő smaragdja mázolta össze az ablakot, dúsan, erősen, olyan igazán sebesen, mintha csak arra várna, összes ágát megfeszítve végre szilánkokra roppanthassa a légtelen világot. Minseok levendulás szemhéján átsugárzott egy pollenfoltot üldöző fénynyaláb. Délután volt, balzsamosra hízott április végi délután, mikor a madarak kurta ágakra szaladva hirdették dalukat, s a felhők közé már-már lekacsintgattak a hamiskás csillagok. A fiú lassan számolta fejében a perceket, tudta jól, hány megállót kell még elhagyjanak, mire az ég kibontja harsány szoknyáját a rég szeretett teniszpálya füve fölé; nem volt túlságosan hosszú az odatartó út, Minseok mégis minden alkalommal egyre jobban várta, minél hamarabb leszállhasson, hogy végre átléphesse az eldugott kis létesítmény rozsdásra kopott kapuját. Szeretett pályán lenni, ha nem is űzte a sportot olyan nagyon erős, versenyszerűen – a harmattal hímzett fűben járva mindig különös izgatottság futotta testét át.

És persze ott volt Changmin is.

Minseok busza halkan sikoltott megálljt magának, ahogy ólom hajója kecsesen felsiklott az atlétikapálya drótfüggönyének szegleténél kiállított mangósárga jelzőtábla mellett húzódó padkára, s a fiú, a hirtelen fék rántásától majd előrebucskázván a járdán, leszállt. A jármű sivító hangja újból felharsant háta mögül, a kétszárnyú harmonikaajtók egymásba csapódtak, a motor mérgesen felhördült, zúgni kezdett, távolodott majd végül teljesen belehalt az autóutat övező végtelenül rügyező növényvilág mélyen búgó némaságába. Minseok sóhajtva rántotta meg vállán edzőtáskája széles pántját. A levegő mintha elektromossággal futott volna át rajta, ahogy csak állt mozdulatlan a járdán, s várt.

Maga sem tudta, mire; de várt, várt és egyre csak várt a könnyedre hűlt szellőben, mígnem farmernadrágja zsebébe csúsztatott telefonja erőtlen vibrálásba kezdve jelezte, üzenete érkezett.

maxchangmin:

17:25

„Hol vagy, Minseok? A fiúk már kezdeni akarnak, de én még várok rád.”

Minseok nem is emlékezett már, hogyan is született, szívta meg magát a lelkén s nőtt túl összes gondolatán ez a szemtelen szívfájdalom-dolog, annyi azonban biztos volt, a fiú vívódása Changmin minden egyes szavával egyre csak rettenetesebb volt.

A drótkerítésen túl a kígyózöld levélkékkel lángoló sövénysor alacsony árnyú takarásában lustán terült szét a rőten olvadozó gumipázsit, nem védte semmi a Naptól, a kristálytiszta, felhőt soha-látott ég varázslatosan kéklő sugarától, s mikor Minseok kemény talpú sportcipője hűvös lépttel rásimult, mintha forrongva szisszent volna fel a könnyű, rideg súly alatt. A fiú nem bánta, szerette így is, szerette ezt is; szeretett minden görcsöt és örömöt, melyet a teniszpálya sugallt.

És aztán persze ott volt Changmin is; bronzszínű bőrén szeplőtlenül folytak hosszú árnnyá a kaput óvó fehérnyír hatalmas lombkoronáján átszűrődő sárgaszín fénysugarak, ahol nem takarta vállát, izmos fel-és alkarját, kulcscsontját és két lábszárát az a fekete póló és megszürkült rövidnadrág, mely közrefogta hibátlanra dolgozott, magas alakját. Minseok színtelen ajkára visszatért az élet, s az elkerülhetetlen, pirosra hevülő mosoly, ahogy csak megpillantotta az idősebbik srácot. Changmin sem bírta visszafogni ragyogó, szívből feltörő nevetését, heves mámorba vonva a másik sebesen dobogó szívét újra, újra meg újra, minden egyes apró lendülettel egyre inkább közelítve felé – Minseok sóvár tekintettel pillantott a lusta, elnyúló hullámokban göndörödő fürtök után a fiú isteni arca keretén. Az idősebbik mosolya fültől fülig szaladt selymes, telt ajkain, s halk nevével nem is keresett mást, csak Minseokot.

– Gyere, tökmag, ha sietünk, megússzuk a bemelegítést… Úgy amúgy is több idő marad a meccsekre.

Minseok hirtelen nem is akart már mást, mint a fiúval játszani.

Changmin olyan jó volt. Olyan tüzes, vad, mégis olyan lágy, olyan édes, olyan nagyon szép és olyan nagyon észveszejtő, Minseok alig tudta elhitetni sóhajtva rebegő szívével, ilyet lehet, ilyen létezik, így szeretni valóságos – így szeretni szabad.

Nem is szabadott, hazugság volt, hitetlenül; Minseok jól tudta, ő és a barna fiú sosem simulhat egésszé, olyan nincs, olyan nem fordul soha elő, míg a természet törvényét követve játszanak, mégis megmásíthatatlan volt a vágy, hogy vele legyen és vele lélegezzen, vele hevítse szívét százhúszra, százhetvene, majd vissza egy csendes kilencvenre, nyolcvanra. Minseok szerette volna, nagyon, nagyon de nagyon, s utálta magát már csak egy elviccelt szeretlek kevély gondolatáért is.

A sajátja persze igaz volt, tiszta és romlatlan, akárcsak ő maga – nem merte bevallani senkinek, se magának, nem tudta, tényleg nem szabadott hinni a tükörképének, mikor az új életre kelt, hogy kimondatlan imádattal írja körbe Changmint.

Nem szabad.

A fiú remekül játszott, ügyesen és gyorsan, különösképp olyankor, ha igazán elemében volt, Changmint legyőzni általában mégis lehetetlen feladatnak bizonyult. Minseok azonban úgy tűnt, aznap délután a győzelem édes ízéig igyekszik hajszolni a neonsárga, zöld-feketén díszített labdát; az utolsó játszmán ő szervált szekondként, s Changmin három ütésére is elvétve adott választ. Nem húzódott döntetlen zsinór, vége volt a meccsnek, huszonöt-húsz, szépséges vereség és gyönyörű győzelem; a bronzbőrű fiú nevető mosolya őrülten vibrálva kúszott Minseokéra a fehéren lifegő háló feszített túloldaláról. A fiatalabbik fel sem ocsúdott még a hirtelen hullámzó, örvényzúgó eufóriából, s göndör fürtjeivel, márványszobor két simító karjával Changmin úgy termett ott sebesen az oldalán, akárcsak egy ókori félvér bajnok. Bajnok, Minseoknak biztosan és természetesen, hiába vesztett, mikor olyan szépen nézett pilláival és érintett selyem vállával. A fiú egyre csak sodródott a semmi felé Changminnal, míg talpa alatt nem fúvott más, csak a levegő, s háta puffanó fájdalommal a föld ellen vetődött.

Minseok karját mintha elektromosság kapta volna tűzbe, ahogy Changmin ujjait a fiatalabbik csuklója köré fonva szögezte őt az örökzölden harmatozó fűnek. A bronzbőrű fiú teljesen fölé kerekedett, hosszú, izmos lábai a másik rövidre szabott nadrágjának nyomódtak, s egyre csak mosolygott – olyan varázslatos gödröcskékkel rózsásra pirult arcán, Minseok gyomra összeszorult, s szíve egy pillanatra egy egészet kihagyott. Megfakult edzőpólója anyaga az átnedvesült földet súrolta; fejét már kezdték is megkörnyékezni a gondolatok, hogyan magyarázza majd meg anyjának, mitől is lett olyan koszos mindene, hirtelen mégsem volt képes másra fókuszálni, mint a fölötte elbűvölően nevető Changminra. Gyönyörű volt az alkarjára lassan egészen rászáradó sár, gyönyörű volt a fülében zúgó sok, ismeretlen kis bogár, gyönyörű volt az ég alját verő zivatar és a fűszertől fuldokló délután, gyönyörű volt minden, mikor Changmin csillagokkal tündöklő szemei összeszorultak, ahogy két telt ajka újból és újból észveszejtő mosolyra húzódott. A fiú kerek orcáira felkúsztak tüzes vérének elhűthetetlen lángjai, gyomra különös bizsergésbe kezdett, s a hirtelen érzés hamarosan levándorolt alhasán. Changmin íveletlen, széles száján továbbra is ott lassúzott ellenállhatatlan mosolya, ahogy arcát a másikéhoz vonta.

– Hyung? – Minseok hangja minden igyekezete ellenére is megszakadt; nehéz volt úgy lélegzethez jutni rendesen, füle mellett ott érezte a másik egyenetlen, elfúló levegőjét.

Changmin Minseok állkapcsához nyomta ajkát – a fiú bőre fellángolt a széles mosoly csókja alatt.

- Jó játszma volt, mi? Jól elvertél, Minseok! - lehetetlen volt bármi értelmeset is mondani, mikor Minseok bőrén ott ragadt a másik nevető hangja, lyukat égetve vonulva melegével tovább a fiú átforrósult testén. Changmin felegyenesedett, de mindez semmit sem használt. Minseok szíve a torkába csúszva dobogott. - De ne aggódj, majd eldöntöm még, hogyan is büntetlek meg ezért.

Minseok lehunyta rövid, fekete pilláit – ha a testének nem is teljesen, szívének minden bizonnyal egészen befellegzett.

– Hyung…

– Na gyere, tökmag, menjünk zuhanyozni… Neked is jót tenne, eléggé megizzadtál.

Minseok lassan futtatta le tusfürdővel habzó tenyerét szelíden lüktető nyakáról keskeny vállára, mellkasára, egyre csak kavargó hasára s derekára, mígnem fehér ujjai már két csípőcsontja kemény domborulatát simították; lassan szerette kényeztetni magát, puhán és halkan, édesen. Kezét kényesen vonta újból föl magán, minden alkalommal egyre élesebben – már rég nem figyelte, hogyan folyik rá a víz a feje fölött magasan alálógó öreg zuhanyrózsából, milyen nagyon forróvá lett a sugár és milyen nagyon pirosra színezte érzékeny bőrét, csak állt az örvény uralma alatt, fejét nehézzé sűrítve a sok felhevült emlék. A fiú nekidőlt a hátát támogató csempefalnak, ajkán sóhaj szökött ki.

Minseok tényleg nagyon, nagyon de nagyon igazán szerette volna elfelejteni, hogyan is érez Changmin iránt – nem tett túl sok jót zavaros lelkének a rengeteg félrecsúszott, kiismerhetetlen érintés, pillantás és a sok szó, amelyről sosem tudhatta, mit jelent, mennyit mond, miért nem magyarázza, hol is takar. A keze megtorpant alhasán, felharcolta bőrét, majd újból felfelé tartott, simogatva, gyengéden futva át mellkasán. Minseok ujjai a hajába túrtak, s Changmin halk neve újabb kívánságként csüngött két piros ajka sarkában. Olyan forró volt. Olyan gyönyörű-

Olyan szívszakasztó, s Minseok sehogyan sem tudta, miért csak Changminra képes minden pillanatban gondolni.

– Hyung!

A vízsugár elhallgatott. Minseok kidugta a fejét a zuhanyfülkét megbújtató kisárgult függöny egyre szélesülő résén, s a ködpárában a csempébe kapaszkodott.

– Hyung! Hyung, itt vagy?

– Mi van, Minseok?

Minseok sötét szemei a távolba futottak; Changmin az ezüstszínes festésű öltözőszekrények sora mentéről hívta a fiút, jobb lábával még meztelenül, bal lábával már szoros, fekete nadrágjában. A fiatalabbik habozott. Nem látott tisztán, jól, minden képre ködös, illatgőzös pára csorgott, tekintete mégis Changmint kereste, s napszítta bőre alatt finom izzottak föl az izmok-

– Hoznál nekem egy törülközőt? Az enyémet otthon felejtettem…

Changmin sietve fölsimította combjára fekete farmerja szárát, csontos csípőjére húzta, hogy eltüntesse szem elől szürke alsónadrágját, aztán fölkapta a romlott padon át heverő törülközőt, és Minseokhoz futott vele.

– Bocs, egy kicsit még vizes – villantotta rá a fiúra legszebb, sajnálkozó mosolyát. – Csak ez van itt, remélem nem bánod, az enyém.

Minseok nem bánta, nem, egyáltalán; Changmin kényesen mentolos illata beleivódott a nedves, puha és egyre sötétülő anyag minden szálába, egybesimult a másik fiúéval, gyengéden izgatott – vékony testére úgy illett a feslett törülköző, mint más talán még soha.

Minseok hajába könnyed szellőcske fűzte bele virágporos illatát. Május elseje, olvasta a fiú a kicsinyke tér nyugati oldalán magasodó oszlopra kivetített üzenetet, délután négy óra ötven. Péntek. Valamivel kevesebb, mint huszonhat és fél fok, gyenge, délnyugatra tartó szél, és a relatív páratartalom…

Minseok megrázta a fejét – inkább órájára pillantva számolta a perceket, mintsem hogy az egyre romló pixelekkel tündöklő oszlopon keresse meg a pontos időt; így is eléggé szúrt, fájt két duzzadtra fáradt szeme. A tér szegényes parkját alacsony, pár tíz méterre felnyúló, zöld vaskerítés siette körbe, sötétre kopott, rozsdás védfala mentét fahéjszín fájú padok szegélyezték elvétve. A kijelző oszlopának gyökerét rózsaszínnel pingált bazsarózsa-szirmok borították különösen fehér, hullámozva fodrozódó lángba. Minden olyan csöndesen lapult, mintha a betonkalickába zárt természet is csak arra várt volna, mikor törik meg a vibráló csend, s fakad ki a semmi bájából a város összes piszkát szétmosó vihar. Minseok karján egy újabb számmal futott tovább az egyszerű, barna bőrszíjú órájának üvege mögé ültetett vékonyka mutató, riadtan kergetve a fülledő délutánba fúló másodperceket.

A fiú felkapta a fejét egy hirtelen felzúgó, távolból csilingelő zajra – a parktól csupán méterekre felbukkant a várva-várt szilvaszín busz elmálló kékje; Minseoknak rohanni a kellett. A park rögvest kiüresedett, ahogy a jármű lefékezett a szürke padkájú járda mellett. Négy óra ötvennégy, Minseok futva ugrotta át az alacsony vasgátat, valamivel több, mint huszonkét és egy negyed fok, egyre csak erősödő északkeleti szél…

Minseok mögött acélosra tört az ég, s az ablakon lehulló vízcseppek versenyén egész úton át csakis Changminra gondolt.

Minseok és Changmin kiskoruk óta ismerték már egymást – a szüleik kedves, régi barátságot őriztek még a távoli középiskola megfakult éveiből; a két család egy körzetben telepedett le, nem is laktak különösen messze egymástól, természetes volt hát, a fiúk gyakran találták magukat a másikkal összefűzve összejövetelek, véletlen vasárnapok, délutánok folyamán. A fiatalabbik nyolcadik életévét tölthette talán, mikor először került szembe a tinédzser Changmin észveszejtően szép és fehér mosolyával. Négy – öt, ahogyan azt az idősebbik szerette nagyon, hamisan hangoztatni – esztendős korkülönbség volt közöttük, mégsem okozott soha gondot számukra ez a jelentéktelen kis trivia – Minseok kiemelkedően okos, értelmes fiú volt, érett, talán kissé túlságosan is érett a többiekhez viszonyítva, mindig az első háromban a hónapos, félzáró, év végi osztályzati listákon. Szeretett tanulni, szeretett tudni és új világokat megismerni saját, kicsiny burkán át, Changminnak pedig rendkívül tetszett, milyen élesre csiszolta az eszét a srác. Rengeteg közös volt bennük, ha rengeteg különbözött is; mégis hosszú éveknek kellett elszállni ahhoz, végre úgy igazán összebarátkozzanak.

Minseok sosem kereste ennek a miértjét, csak örült, boldog volt, Changmin szerette; s ő is szerette őt. Régmúlt emlékképként villantak fel előtte a gondolatok, az izgalmak, melyeket akkor még sehogyan sem, csupán élvezte s átélte – Changminnal egy évet töltött a felső általános iskolában, de azon a május elseji délutánon az idősebbik utoljára járta körbe gimnáziumát.

Minseok úgy érezte, a szíve menten kettőbe szakad, ahogy szúró szemei megragadták az iskola vaskapujának legelső pillantását. Chamgmin bármilyen közel is volt hozzá, a fiú úgy érezte, minden egymásra – rá – pazarolt évvel, hónappal, órával és perccel egyre csak távolodott.

A körzet egyetlen középiskolájának palaszínre festett falai búvhelyébe végeláthatatlan, zavaros viharkavalkádként örvénylettek a pasztellekbe öltözött emberek – fiúk, lányok, nők és férfiak, rokonok, barátok, szülők, bátyák és húgok mind ott lépkedték szűkös útjukat a gimnázium mélysmaragd füvének udvara felé. A zivatar rég elcsitult, halálra vált már, lucillatú aromája mégis a fák ágain lecsüngve ragadt, fűszeresen lassúzva le az egyre süllyedő fellegeken. Hirtelen újból felfelé kúszott a vörösen szétfutó higany helyettesítője a digitalizált hőmérő-készüléken, fojtó lett a levegő, fülledt, Minseok pedig azon kapta magát, a tömegben elveszve nehezen, hevesen dobog torkába szoruló szíve. Ahogy igyekezett erőt venni magán, hogy átjusson az erőteljes emberfalon, egy kéz nyúlt ki a semmiből, s megragadta; a fiú majd’ felkiáltott reményében, Changmin az, de csalódnia kellett. A fürge ujjak tulajdonosa, egy vadvirág-mezőbe bújtatott lány halkan rebegve bocsánatot kért, s el is futott rögvest az ellenkező irányba. Minseok megint magára maradt.

Ahogy két szárnyra s egy márványos főlépcsőre bomlott az épület, a tömeg szerteszét szóródott. Minseok felsóhajtott; a megkönnyebbülés mézédes íze visszatolta eltévedt szívdobbanásait lassan lüktető mellkasába. A falak közé szorult légtömeg rengeteg fűszere szertefoszlott, a fiú pedig boldogan konstatálta, a gimnázium precízen szétfutó folyosóin az idő már sokkal, de sokkal kellemesebb volt. A fehérre mázolt ablakok túloldalán hamarosan feltűntek a nyugati szárnyra hajló fák első, kibomlott rügyei – az udvaron fekete plasztikszékek százai sorakoztak a hatalmas árnyak alatt.

– Minseok!

A fiú elkapta pillantását az odakint ugráló verebek seregéről, s fejét hátravetve riadtan a hang irányába nézett.

– Yunho hyung?

Minseok úgy érezte, hatalmas kő le gurul épp elég terhes szívéről. Ha Yunhoba ilyen könnyen sikerült belebotlania, Changmint megtalálni gyerekjáték – feltéve, hogy a fiú barátja tudja, hol a csudában lehet egyáltalán a másik.

– Mi járatban errefelé? Eltévedtél? Az udvarra az alagsor felől lehet csak kijutni, tudod…

A fiú gyakran kapta azon magát, Yunhot a vele egyidős Changminhoz hasonlítja. Külcsín tekintetében, természetesen; a végzős srác valamivel alacsonyabbra nőtt barátjánál, rövidre nyírt, mélylilásan fénylő, dús fekete haja volt és markáns, férfias arca egyenes, sima orral és sötét szemekkel. Minseok nem találta őt kifejezetten vonzónak, de Yunho remek humorral, karizmával rendelkezett – abban a csodálatos, kissé rendezetlen öltönyben pedig, amelyben aznap délután volt, lehetetlennek tűnt figyelmen kívül hagyni szépen kidolgozott felsőtestét és kéz izmos combját.

Minseok nehezen zökkent vissza az orgonaillattól heves valóságba.

– Nem, csak a hyungot keresem… Nem tudod, hol lehet?

Yunho összeráncolta fekete szemöldökét, de keskeny ajkaira csintalan, féloldalas vigyor kúszott.

– Changmin? De, tudom, hol van. Minek keresed?

- Csak… - Minseok maga sem tudta igazán. Látni akarta a fiút, érezni akarta magán a tekintetét, sajátjára vonni az illatát s hallani a hangját, no meg persze mindennél jobban szerette volna magáénak tudni ezredik gyönyörű mosolyát is. Önző volt, de ha Changminról volt szó, Minseok sokat engedett magának. - Csak látni akarom.

Minseok szerette Yunhot – a fiúnak bármit el mert mondani, bármit be mert vallani. Yunhoban mindig meg lehetett bízni.

– Ja, hát jó… – Minseok melegen viszonozta az idősebbik mosolyát. – Azt hiszem, az egyik osztály termében van… Ott lesz a folyosó végén, talán a harmincas ajtó lehet az. De a ceremónia mindjárt kezdődik! Nehogy miattad késsen el az az idióta!

Minseok sietve megköszönte a segítséget Yunhonak, s sebesen az ellenkező irányba futott. Huszonnégy, huszonnégy bé, huszonöt és egy fizika raktár, huszonhét, huszonhét á, bé, szertár és a legutolsó… Harmincas á. Minseok tétován torpant meg a karmazsinra mázolt ajtó tornácán. Karján egyre csak hervadt a szerényen bimbózó szirmokból fűzött virágcsokor; a percek gyorsultak, futottak, rohantak s Changmin hiánya az elviselhetőnél túlságosan nagyobbra szívta meg magát.

A fiú gondterhelt pillantása szinte rögvest egybeolvadt Changmin két szép, mogyorószín szemével, amint csak átlépett a küszöbön. A terem üresen lüktetett, egy pár – a fiatal árnyával hármas – lelkét fogadva csupán napfürösztötte magányába, mégis hirtelen mintha megfoghatatlan zűrzavar lett volna úrrá a négy fal szétrepedt burkán. Minseok egy pillanatra belefagyott a mozdulatba.

Changmin az első sor egyik szélső padjának simára csiszolt szélének dőlve ült, hosszú lábait egymásnak eresztve, két tenyere egyenes alkarokkal az asztal síkján; vele szemben s Minseoknak háttal egy magas, vékony derékkal és széles csípővel megáldott lány állt rövid, fekete rakott szoknyában. Izmos, karcsú lábszárán apró szemekre szakadva futott fel sötét nejlonharisnyája, dús, lágy hullámokba szétoszló karamellszín fürtjei szoros blúzba bújtatott hátára hullottak, ahogy félrefordította kormos két szemét a göndör fiúról, hogy az ajtó helyét keresve Minseokra nézzen. Napbarnított ujjai között fekete csokornyakkendő díszelgett gyűrötten – Changmin meztelen nyakára lazán hajolt rá hófehér ingének élesre vasalt gallérja. A magas fiú szórakozott pillantása Minseok szótlan arcára ugrott, majd lassan visszasimult a lány csinos ruhájára. Vékony válla fölött az idegen szőkeség felhúzott szemöldökkel, kihívóan mosolyogva bámult hátra.

– Segíthetünk valamiben?

Minseok nem tudta, mit is válaszoljon hirtelen, csak hagytam a vörösség elfussa arcát – aggodalmaskodnia mégsem kellett túl sokat, Changmin rögvest jelzett a lánynak.

– Igazából, Jihye, szerintem jobb lenne, ha te most sietnél az udvarra – Changmin vakítóan fehér mosolyt villantott mind a szőke lányra, mind az ajtóban pislogó Minseokra. – Én is mindjárt megyek, de úgy látszik, akadt itt még egy kis elintéznivalóm.

A Jihye nevezetű diáklány zavart szemei lassan feloldódtak, ahogy pillantását Minseokról újból Changminra fordította.

– Ja, hogy ti ismeritek egymást… Ó. Akkor én gondolom nem is zavarok itt tovább.

Changmin Jihye-re kacsintott, s lassú bólintással nyújtotta tenyerét a lánynak, aki kelletlen belesimította a fiú fekete csokornyakkendőjét; rövid szoknyája vígan követte finom lábai táncát a vajszínű napsütésben, ahogy kecsesen megpördült Minseok oldala körül, végelegesen elhagyva a szobát. Virágporos illata láthatatlan kavargott a forró napsugarak sárga ízű ködében.

– Minseok.

Minseok felkapta a fejét. Míg Changmin csendben volt, csak farkasszemet bámult a zöldes linóleummal szüntelen; mintha belefagyott volna mindene a különös jelenetbe az idősebbik és Jihye közt, észre sem vette, nem is hallotta, ahogy a barna fiú a nevén szólította. De Changmin újra Minseokot bűvölte, először halkan, majd egyre harsányabban, angyali nevetéssel fűszerezve, mikor már a fiatal srác sem bírta tovább, s halványan mosolyogni kezdett. Megint olyan csodálatos volt minden.

– Segítesz megkötni a nyakkendőmet, tökmag?

Minseok fehér ujjai lágyan siklottak rá Changmin széles, sima tenyerére. A vérrel kéklő érvonalak olyan követhetően, egyszerűen súrlódtak sajátjaiba; a fiú bronzbarna nyaka észrevétlenül dúdolt, lüktetett a hűvös érintés alatt, ahol a fehér gallér kelletlen felszaladt, s a fekete csokornyakkendő finom anyaga szépre, élesre simult újra az élesre vasalt ingen. Minseok visszahúzta két apró kezét a másikról, bármennyire is sírt a szíve, hogy tapinthassa, bármennyire is akarta.

Nem szabadott.

– Szörnyen nézel ki, hyung.

Changmin szemei elgondolkodva pillantottak a fiúra, de ajkai hamar újból mosolyra találtak.

– Én is szeretlek, tökmag.

Minseok nem válaszolt.

– Ah… – Changmin a fiatalabbik keze után kapott. – Mihez kezdenék én nélküled, Minseok?

Mihez kezdenék én nélküled, ismételte magában Minseok. Mihez kezdenék én nélküled, Changmin?

– Minseok… Menjünk le az udvarra, Minseok.

Kevesebbet fájna úgy a szívem, az biztos.