Vadnarancsok (3/6?)

♬

III. Savanyú citrusok

– Oppa! Changmin oppa!

Changmin pillái nehezen billegtek, s megtört a Minseok tekintetét bájoló, vibráló varázs, a fiú elfordult, izgatottan pillantva át a feléjük szaladó, hófehér bőrű sziluett irányába – elpiszkolt fényfoltok a talpaik alatt meghajló betonút autóinak homályos visszapillantóján, szikrázó sötét a pezsgőző fodrú, bézsszín szoknya műbőr anyagán, ahogy a semmiből Changmin karjai közt termett egy soha-látott alak; ismeretlen arcán csinosan villantak át a neonfényes vonások, pisze orrára rózsaszínen kúsztak fel a szeplő-csillámok, mintha csak a túloldalt zajongó parkból kiszökött éjszaka árnyaihoz festette volna meg magát. Minseok tétovázott. Sosem találkozott még azelőtt a lánnyal.

– Yeoreum! – Changmin meglepetten ölelte vissza az idegent, s Minseok arcára hirtelen ráfagyott az előbb még oly csodásan bizsergő mosoly. Még sosem hallotta azelőtt Changmintól a nevet. Yeoreum.

– Már azt hittem, fel sem ismersz! – kacagott fel a lány; hangja akár a szélhárfa hasított át Minseok mellkasán. –Yunho oppa, hát te? Már köszönni sem jössz hozzám?

Yeoreum kibontakozott az ölelésből, s Changmin ujjai tétován állapodtak meg sima derekán. Szép volt. Gyönyörű. Csodálatos. Minseok szíve a torkába csúszott; Yeoreum illata édesen lengte körbe a másikat, széles válláról lustácskán folydogált le a fiúra, akár egy almaillatú délután sziromkavalkádjának cukorízű zivatara, émelyítő, mézes, ajakszorítóan fűszeres, egy pillanatra mégis olyan füstösen rebbent meg nyelvén, mint egy cigarettaszál – a fullasztó parfüm sehogy sem bírta elmosni a lány bőre alatt tajtékzó dohány tömény, keserű, rothadó szagát.

– Ó, fiúk…

Yeoreum éjfekete szempillái festéktől súlyosan rebbentek meg – tekintete kíváncsi csillogással akadt meg Minseok arcán. A fiú beleborzongott a pillantásba.

– Jaj, szia… Bocsi. Ismerjük mi egymást? Nem, mi? Én Yeoreum vagyok. Te meg biztos…

– Yeoreum, ő itt Minseok – felelt Changmin a lánynak. Kezei elváltak Yeoreum derekától, hogy Minseok vállára simulhassanak; puhák, szelídek, becézőek voltak, s a fiú szíve hirtelen mintha gyomra kavargó pillangói közé süllyedt le volna. Yeoreum, gondolta magában. Yeoreum, mint a nyár. – Minseok, ő itt Yeoreum. Vagy három évig vele jártam a gimiben táncórákra.

– Szép emlékek – mosolyodott el a lány. Changmin melegen viszonozta boldog gesztusát.

Changmin úgy imádta a nyarat.

Minseok tintaszín rezzenő szemeit merengő indigókékre pettyezték a szivárványos spektrummal kígyózó neonsugarak. Körülöttük hűvös csókkal ölelkezett össze a buja szájjal köszöntő este s a tüzesen búcsúzó, narancsízű délután – a felhők porcukorként hintették föl az égboltra kristályként pislogó csillagaikat, higanykék bársonyba öltözve üdvözölve a mélypiros éjszakát.

– Igazán nem akarom megszakítani a nosztalgiázást – a fiú megrebbent; Yunho csöndesen lépett mellé, árnyéka elnyúlva festett olajfoltot az aszfalt viharszürke repedéseibe –, de jobb lenne, ha elindulnánk… A többiek már rég bent lehetnek. Vagy fél órája megkezdődött a kapunyitás.

– A hátsó kijárat felé leszünk valahol, a padoknál… ha elvesztenénk egymást.

Minseok nem szerette a tömeget. Nagyon nem. Nem, egyáltalán.

Az előbb mintha valaki egy elhalt bocsánatot nevetve sört löttyintett volna alkarján felgyűrt pulóvere kényes, tiszta és olyan szépséges kék pamutjára – az anyagba makacsul falta be magát egy sötét foltocska, csúnya mintát szőve a halovány, sérülékeny pasztellszín sérülékeny szálai közé.

A koncerthelyszín varázslatos volt. A park magasan megszőtt drótkalitkáját buja virágokkal fonták színpompásra az édesded cserjék, az ősöreg fűz-és gyümölcsfák, síró ágacskákkal, ringó barackokkal bókolva alá untalan, s széthulló kérgük fölé vadító új nyáriruhát festett az eltávozó alkonyat palettáját megkeverő megannyi vakító neonláng, melyeket a színpad fényei közül fújt törzsükre a szél – a királykék leplet vető égboltot torz felhőként szakasztotta ketté a billegő fejek fölött átívelő vonathangok viaduktja, időről időre zajosan, hamisan a dalok szólójának közepébe alvadva.

– Hé, tökmag! – Changmin napcsókként ragyogva tűnt fel a fiatalabbik mellett, amint a sok táncoló alakot megunva az éretlen almácskákat dajkáló lombok alá bújt Minseok felé sietett. Barna kezében átlátszó poharat tartott, a fiú mégsem tudta volna megmondani, mit is iszik épp; talán nem is volt nagy baj. Minseok így is csupán szeretni akarta. - Tudod, mi ez a szám? Emlékszel még rá?

Ez a kedvenc számod, már ott is didergett a válasz Minseok torkán. Már hogy ne emlékeznék rá?

– Ez a világ legeslegjobb száma – nevetett bámulatos mosolyával a fiúra. Telt ajkai mellett szépségjegyként pislogtak föl az imádott, tündöklő gödröcskék, s fehér fogsoráról puhán cirógatva folytak alá a fényfoltok a prizma ezernyi picinyke színére lebontva – Minseok arcára rózsaszín ködöt mázolt egy megkésett délibábként hullámzó sugárnyaláb. – A kedvenc számom!

Minseok fakó mosollyal figyelte a fiú gyönyörűszép arcát.

– Ne igyál sokat, hyung – szólt a fiúhoz olyan csöndesen, épp csak, hogy hallani lehetett, amit súgott. – Ha nagyon részeg leszel, hogyan fogsz mégis vigyázni rám?

Changmin mindig megígérte. Mindig megígérte, hogy vigyázni fog rá.

– Én még a halálból is képes lennék vigyázni rád, tökmag! – rázta meg göndör fürtjeit Changmin hevesen. Imádó karjaival mellkasához ölelte Minseokot, s arcát a fiú hajához simítva leheletkönnyed csókot nyomott megkócolt forgójára. – Már hogy a fenébe ne vigyáznék én rád?

De Minseok egyedül nézte végig, ahogy Changmin Yeoreummal táncolja tovább a tintaízű éjszakát. Changmin mindig vigyázott rá – épp csak a szívét zúzta össze ott, ahol a legeslegjobban fájt.

Yeoreum nagyon csinos volt, Minseoknak be kellett látnia. Vad és szép, eszeveszetten sötét, mandulaívű szemekkel, olyanokkal, melyekbe bárki is pillantott, csakis elveszni tudott; vonzó nevetéssel s olyan formás lábakkal csipkés harisnyája alatt, a fiú azt kívánta, bár, akár csak egyetlen fodornyival térde fölött magasan felcsúszva, hosszabb lett volna őrülten hullámzó, tapinthatatlan csipkékkel megszabott szoknyája.

A lány kormos, fényesen tajtékzó haja éjfekete loknikkal ölelte körbe csodás, hibátlan, gyöngyfehérre púderezett arcát s keskeny, mégis nagyon telt szájára buja mosolyt varázsolt az ajkain csillogó, émelyítően sziruprózsaszín tinta – mangánbarna szemei halványzöld fénnyel szikráztak, elevenen, pajkosul bámultak a füstös, piszkosszürke festék terhe alatt és Minseok kesergő szívvel figyelte Changmint, ahogy tekintete bájolva vándorol el tovább Yeoreum lengén vágott, szorosan simuló ruháján.

Utálta, hogy Changmint így szeretik a lányok. Hogy Changmin így szerette a lányokat. Olyan természetes volt, igazán, megmásíthatatlanul is az, Minseok szíve mintha sajogva akart volna beleszakadni; Yeoreum karjai mérhetetlen könnyedséggel futottak fel a fiú hátára, hosszú, kerekdeden ívelt körmei pont úgy illettek meg pihenve széles, sóhajoktól nehéz vállára, akárha csak neki szánták volna mindig azt a csontos, éles szilánkot a másik balzsamízű bőrén, úgy illett a fekete, könnyű felső gallérjára keskeny, hamvas keze festett vattacukor-rózsaszíne, ahogy Minseoké sosem tudott és ahogy Minseoké sosem tudott volna már– A lányok imádták Changmint, imádták minden porcikáját, minden aprócska izmát, minden szeplőcskés vonását, minden szépségcsöppet, amit csak bársonyos bőrén kalandozva találtak. A lányok imádták Changmint, imádták, de Minseok is imádta, imádta mindenét. Imádta minden mosolygó gödröcskéjét, minden makacsul görbülő fürtjét, minden elrejtett anyajegyét, melyet csillagként múzsálva lopott néha meztelen testéről; egy a fülében, egy a hátáról lecsúszva, majd a fenekén, egy a csípőjén, kettő aprócska, láthatatlan bal combja egészen közepén, egy a térdkalácsán, egy a bokája körül elhintve és… Szerette, imádta, úgy kívánta, nagyon, s szinte lehetetlen lett volna nem gyűlölni Yeoreumot, amint Changmin vállához vonta szépséges fejét és aranyfoltú ajkával felhő-tiszta csillogásba vonta a fiú ragyogó, őzbarna tekintetét.

A lány ruháját kacér árnyakkal szőtték tarkára a sudár alakját körbeimádó neonsugarak. A színtelen fehéren könnyedén kapott lángra a rózsaszín csupa féktelen, élénken lüktető árnyalata – Yeoreum szoknyája fodrai közé szedres bimbókat nyitott alaktalan sziromba a fény, ahogy átfutott, felszaladt a vékony anyag varrásán és megtört mintákban húzódott le lepelként vadvirágos, reszkető dekoltázsán. Nyakára púderszín csipkéket festett az almafák lombjai közül havazó mézédes, fűszeres sziromillat; a levegő sűrűn követte léptei lustán széthulló balett-táncát, kezeit a felhők felé nyújtva siklott kecsesen, s fekete hajába lobogva fűzött vérvörös szalagot a megbolondult este utolsó, alkonyattal játszadozó ragyogása. Changmin éjsötét íriszére forrva részegen bolyongott, keringőzött tovább a tükörfordított árny, Minseok egyre csak őt figyelte csupán – az idősebbik karjába bolond hévvel kaptak a karcsún kinyúló ujjak, rózsaszín érintéssel pettyezve meg a fiú hibátlan, napcsókolta bőrét és úgy vonzották maguk után a másikat, olyan nagyon álomkönnyedén, akár a fákra csavaródó, bódult neonsárga a színpad reflektorainak üvegéről visszasugározva. Délibábként derengett előtte, ölelte körbe és tajtékzott vele minden, amit látott, minden, a lámpák, a fények, a fölöttük tovafutó vonatok vagonjainak elhaló zaja, a zenekar, a lüktető dal, a dob meg a basszus és a homályos waltz, amit Yeoreum és Changmin táncolt s Minseok úgy érezte, elveszik a hamiskás dalban– A fiú még sosem érezte ilyen különösen magát. Changmin édes ajkai sápadtan mozzantak, ahogy a lány szemeibe veszve beszélt, Minseok alig tudta, egy sóhajt sem hallott, a hyungja énekelhetett is volna akár, a lüktetés túlságosan vibrálva ragadt meg torkán; egy, két, három, s változott a sor, remegve lopódzott be neonpiros bőre alá a sebesen dobogó nyolcas, félről félre süllyedt, emelkedett újra vadul a dallam.

Lehetetlen volt elviselni Changmint, ahogy karjait Yeoreum köré fűzve sodródott egyre tovább, egyre messzebb, egyre sötétebben halványulva bele a tömeg mámoros zuhatagába, egyre sorvadozva tépve meg a húrokat a fiú szívén -

Minseok kábultan hallgatta a zenét, torkába homályosan fulladt el a szüntelen pulzálás, lélegzete beszívta a hűvös szellőbe kavart akkordokat, átszaladt, föl és le, újra meg újra széthullva gerincoszlopán s hirtelen túlságosan elkapta, túlságosan vaddá vált a vonzás, hevesen folyt össze, uralkodott el rajta; lehetetlen volt elviselni, ahogy Changmin Yeoreumra néz, ahogy Yeoreum ajkainak rezgését hallgatja, ahogy Yeoreum válik a szemeiben mindenné, lehetetlen volt és hirtelen lehetetlenné szakadt közöttük a messzeség.

Minseok mintha nem lehetett volna már többé soha Changminé.

– Yunho hyung, tiszta piros a felsőd.

Mire Minseok odaért, a tűzrakás hamiskás lánggal pislogott már csak a felhők mögül kikacsintó csillagokra, vágyakozva, erőtlen, langyosan nyaldosta lábait csupán, ahogy az elvétett párocskák között Yunhót kutatva csendesen kerülgette a lángok köré gyűlt cigarettacsikkek szerterúgott hamvát. Nem volt túlságosan nehéz megtalálni a hármast, a fiú ugyanis épp meglehetősen hangosan nevetett bele a mellette üldögélő lány csontos tenyerébe, mikor Minseok hozzájuk ért; a kijáratot övező kőhalomhoz feltolt padok egyikén pihentek meg, mely elrejtve, viharvert favázzal hűsölt egy alacsony ágakkal nyújtózó, fiatal nyír napsárga árnysugarú lombjai alatt megbújva. Yunho fehér ingét hatalmas, vörös folt színezte össze a homályos ábrándképként hullámzó lángok méregpiros fényével egy árnyalatba. Nem tűnt úgy, nagyon bánja.

Minseok sosem szerette Changminék társaságát, túl távoli, túl ismeretlen, túlságosan harsány volt minden és mindenki, egy teljesen új világ, egy egészen más, és a fiú valahogy képtelen volt benne elképzelni magát. Nem illettek Changminhoz a srácok, nem, ahhoz a Changminhoz biztosan nem, akit ő ismert és ő szeretett – nem ilyen volt, egyáltalán, nem ilyen nyers, nem ilyen keserű, nem ilyen torz, nem ennyire éles. Nem hasonlított senkihez. Semmihez sem.

És mégis, Minseok mindenhogy igyekezett megszokni Changmin társaságát, bármennyire is nehézkesnek tűnt a feladat. Ott volt Yunho, a fiú kedvelte, imádta vele tölteni a rengeteg közös délutánt, ha tökéletes ellentéte volt is mindennek, amit csak Changminban szeretett, ott volt Minho, magas és hangos, ott volt Siwon, erős és arrogáns, ott volt Kyuhyun, Boa, Qian, Junsu, a szép lányok teniszről, a biológia-karos fiúk, a csupaszív srácok a tömérdek hófútta fotóról, akikkel minden év januárjában sítáborba járt; Minseok egyikük között sem találta igazán önmagát.

– Még jó, hogy mondod – Yunho színpadias mozdulattal simított végig nedves málnapirossal vöröslő pólóján, ahogy Minseok óvatos léptekkel kikerülte a tűzrakást, s szelíden lépkedett felé tovább. – Ha nem szólsz, talán úgy egy ideig még észre sem veszem.

Minseok felnevetett. Rég volt már, hogy Changmin nélkül beszélgettek így a fiúval.

– Yunho-yah mindig bepiszkolja magát valahogy, bárhol is legyek vele – kacagott fel a balján ülő lány édesen. A fiú felismerte benne Boát, a hyungjai gyerekkori, idősebb barátját. Ébenbarna haja nehezen csavarodott Yunho ujjai köré, ahogy egymáshoz szorosan simulva fűzték össze karjaikat, fehér a feketén, s Minseok most sem tudta, mint soha máskor, mit is éreznek a másik iránt; olyan természetes volt számukra az együttlét, akárcsak a szívdobogás, olyan ismerős, mintha magát és Changmint látta volna csupán és mégis olyan más, nem tudták ők sem, mit éreznek egyáltalán, mégis olyan tökéletesnek tűnt körülöttük minden, a ragyogó mosolyok, a simogatás, a saját, kiolthatatlan lángocskájuk, melyet bőrükre látszatlan égetve kötött össze a szenvedély.

– Rossz ómen vagy, Boa, azért…

Yunho íriszén éhesen villant meg a lány nyakláncáról lecsöppenő gyémántfény.

– Yunho-yah!

– Boa, elkenődött a szemfestéked – csendült fel hirtelen Minseok mögül egy szomorú hang. – Tiszta fekete lett tőle a szemed. Ott, az alsó szempillád alatt. Ott, igen…

Yunho jobbjára telepedve egy rézszőke fiú hosszú ujjai nyúltak ki Boa felé. Minseok megszeppenten pillantott rá, nem emlékezett, azelőtt talán még sosem látta őt és mégis, mintha ismerősen siklott volna most össze tekintetük – magas arccsontok, s fölöttük égető, fátyolos mélabútól felhős mézbarna szempár, mégis, mintha ismerték volna egymást–

– Minseok – Yunho hangjától végigfutott a fiú hátán a borzongás. Minseok felnézett. Az idősebbik tekintete egyre csak fürgén csúszkált az ismeretlen fiú s közötte. – Ő itt Jaejoong. Jaejoong, ő itt Minseok. Bár te talán már amúgy is tudod…

– Persze, hogy tudom, Changminnnak be sem áll a szája, ha nagy ritkán találkozunk – vigyorodott el Jaejoong. – Már sokat hallottam rólad, Minseok.

– De eleget? – vágott a szavába Boa élesen.

Yunho könyökével gyengéden meglökte a mellette ülő fiút, mire az felhúzta sötét szemöldökét, s arrébb húzódott a nehézkes sóhajokkal recsegő padon.

– Minseokról sosem lehet – mosolyodott el szélesen. Kezével kedvesen intett Minseoknak, hogy üljön le közéjük a számára felszabadított helyre. – Hiába, Changmin túlságosan is szeret téged.

– És? Rossz dolog az? – kérdezte Jaejoong.

Kezeit kifakult babakék farmerba rejtett combjai mellett pihentette, egy-egy a két oldalon, ujjai elefántcsontfehéren és nagyon hűvösnek, ridegnek, mégis bársonyosnak tűnően, akár a szívbillentyűk a zongorán, s Minseok azon kapta magát, Changmin széles tenyerével hasonlította össze az ismeretlen fiúét. Hatalmas volt, olyan, mint az övé, gyönyörűszín, viola erekkel csuklóján és márványos bőrrel meztelen alkarján.

– Én nem mondtam ilyet. – Yunho idegesen csettintett nyelvével szájpadlásán. Mindig ezt csinálta, ha valaki ki akarta forgatni a szavait. – Nem. Nem feltétlenül rossz dolog.

– Nem az – szólt közbe csendesen Minseok.

Jaejoong meredten bámult rájuk – világos szemeiben merengve ült meg egy gondolat, melynek Minseok sehogy sem volt képest megfejtést találni.

Minseok bármit megadott volna, hogy ne legyen rossz dolog így szeretni Changmint.

– Na és, Minseok, hová jársz iskolába? Gimnazista vagy, ugye? Vagy valami szakiskolába jársz?

Jaejoong kényelmesen simította keresztbe jobbját a bal combján. Fehér keze a térde fölötti szakadásra hajolva pihegett a szétfúló szálakon; kemény ujjain fémszínű gyűrűk rebegtek büszkén, fénytelen.

– Még csak most megyek gimnáziumba – felelt a fiú. Jaejoong szép szemei elkerekedtek. Minseoknak hirtelen nevetnie támadt kedve a másik láttán. – Most, az ősszel.

– Hát, azt hiszem mindenre számítottam, csak erre nem, talán… – Jaejoong elnevette magát. Kellemes hangja volt, bársonyos, lágy, olyan, mellyel a fülledt éjszakákon mossa át magát egy csöndes zivatar mindenen, s benne tisztán lélegzett valamiféle megfoghatatlanul bús, rekedtes magányosság. Sötét volt, végtelen és fűszertől nehéz, akárcsak maga a köréjük fonódó nyár. – Valamiért mindig idősebbnek képzeltelek, tudod.

Mellettük Boa és Yunho halk beszélgetésbe kezdtek. Minseok épp csak, hogy hallotta őket – elmosott foszlányként ütöttek át hozzájuk csupán a szavak.

– Azért nem vagyok olyan fiatal, Jaejoong hyung.

– Talán igazad van – mosolyodott el a fiú. Rezes fürtjei simán lógtak dúsan rebbenő szempillái fölé. – Ahhoz épp elég idős vagy, hogy ne hívj engem hyungnak. Amúgy is úgy utálom ezeket a korbeli megkülönböztetéseket… Neked egyszerűen csak Jaejoong vagyok, oké?

Minseok ajkaira álmos mosoly kúszott. Jaejoonggal beszélgetni valahogy mintha kiürítette, megkönnyítette volna a szívét; hirtelen nem kellett már Changminra gondolnia, ahogy olyan szorosan simult táncba Yeoreummal, nem kellett már arra gondolnia, másnak adta most káprázatos, lélegzetállító, tündöklő hangját – olyan egyszerű volt így a másik sráccal, éppen csak a nevét tudta róla. Hirtelen mintha nem is sajgott volna olyan nagyon szörnyűségesen bordái ölelő tartásán a szívfájdalom.

Hirtelen mintha minden könnyebbé vált volna.

Minseok magában eldöntötte, kedveli Jaejoongot – nem volt túlságosan nehéz így határoznia, ahogy a fiú melegen viszonozta fáradt mosolyát, s egyáltalán nem bánta, mikor kezük a sötétség rejtekén megfutva véletlenül összeért.

– Ugye nem gond, ha rágyújtok, Minseok? – Minseok Jaejoong felé fordult. Fakó ujjai között egy hosszú, fehér szál pihent, a fiú észre sem vette, mikor került a másik kezébe; fekete gyújtó és egy félretolt, magányosan ürülő doboz sötétlett hirtelen égszínkék farmerján. Minseok némán intett nemet a fejével, mire válaszként egy újabb széles mosolyt kapott azokon a kiszáradt, vértelen ajkakon. – Csak megszokás.

A fiú fejét lustán töltötte meg a hamuízű, füstszürke dohány, s Jaejoong illékony felhőket sóhajtva színezte fátyolosra a csillagok közül higanyként csepegő holdfényt.

– Jae, te már megint cigizel? – Boa előrehajolt, hogy a fiúra nézzen, s kócos haja lepelként hullott rá vállaira, karcsú keze még mindig Yunho karján.

– Aha. Kérsz te is? Van még nálam pár… vagy inkább csak egy két szál… Kettő, hogy pontosítsak. Kéred valamelyiket?

Boa boldogan vigyorgott rá Yunho vállán át.

– Ha neked nincs szükséged rá...

– Ne, Boácska, bármit – nyögött fel Yunho, ahogy Jaejoong odanyújtotta a lánynak a dobozt s a gyújtóját. – Bármit, csak ezt az egyet ne!

– Azt csinálok, amit akarok, Yunho!

– De…

– És amúgy is – ne hívj Boácskának! Sokkal idősebb vagyok nálad!

– Úgy utálom a szagát – sopánkodott a fiú tovább.

– Akkor jobb lesz, ha nem szagolgatod a szám – Boa ajkai között lágyan billegett meg a karcsú szál.

Yunho fájdalmas grimaszt vágva nézte a lány arcát.

– Hogy működik ez a gyújtó, Jae?

– Várj egy kicsit, Boa… Előbb pattintsd meg a cigit, csak azután gyújts rá.

Jaejoong füstfelhői fölé tűzijátékot lőtt fel a messzeségből a látóhatár.

Minseok ajkán lilán ült meg a fáradtság. Tudta, hogy Yunhoék eltűntek, érezte Jaejoong simítását végigkúszni vállán, akár egy búcsúzást, hallotta őket mélyen súgni, látta őket, ahogy lépteik után talpaik is megindulnak, némán figyelte, ahogy a tömegbe veszve köszöntést intenek és átadják magukat az éjszakának, fejében lüktetve visszhangzott a mindjárt, a hol lesz már – a fiú épp csak lecsukta, s felnyitotta levendulás szemhéját, hirtelen máris Changmin vette őt körbe, Changmin, Changmin a spicces, mámoros mosolyával, Changmin az ölelő, szerető karjával, Changmin a fullasztó, puha illatával, Changmin és csakis Changmin várt most rá.

Minseok szívében újból a fiú legkedvesebb számát játszották.

Changmin bőre élénkvörös hévvel játszott, ahogy a felhők közé kilőttek az újabb csillagok. Minseok lélegzete mintha megszakadt volna egy pillanatra – a barna fiú szemeit varázslatos fénnyel festették almapirosra az ég kékjébe vesző, parányi szikrák, rubinszínnel s halk énekkel szétmállóak, akárcsak a sóhaj, akárcsak a hang, ami most is, mint mindig, Minseok keskeny ajkai közé ragadt; olyan más volt most a világ, egy sírva szétkent, pirosas foltocska csupán, és–

– Add a kezed, tökmag!

Changmin keze jegesen szorult rá Minseokéra. Ujjaikat mint halványvörös fonál szőtte össze a testükre csavarodó, izgága fénysugár, ezüstös villanással vakítva egy szívdobbanásra; az ébenfekete égboltot egy újabb tűzijáték elhulló szirmai színezték át s a szemük tükrén széteső, pöttömnyi pontocskák bámulatos tánccal kergették egymást a végtelenségbe fagyott tejút felé, tovább messzebb, még, egyre csak a táncuk végét ellopó, koromsötét elmúlásba. Changmin hosszú pillái nehezen rebbentek a színek súlya alatt – Minseok éberen követte ajkával, milyen gyöngéden futott az idősebbik pillantása a csillagok alá szaladt szikrácskák után. Olyan gyönyörű volt. Olyan gyönyörű, mikor azokkal a cseresznyésre pirult íriszekkel szeretve Minseok felé nézett és olyan gyönyörű, ahogy aranybarna kezével selyembőrű porcelánujjai közé kapott. A fiatalabb szíve mintha a Changmin tenyerén átszaladó erek indigós színébe olvadt volna, s a másik izzó vérében dolgozott volna tovább; a fiú szinte érezte dalolva lüktetni izgatott dobogását a puha érintések egyre csak szorító, tömény tapintásán.

Olyan gyönyörű.

Minseok nem bírta sokáig állni Changmin pillantását. Szelíd volt, de még milyen – túlontúl is szép –, mégis olyan parázslón fénylett, úgy égetett, olyan hűvösen lángolva perzselte vég a fiút összesimult ujjaik találkozásán, mintha csak az égből szakadtak volna le karjába a rideg tűzijáték-csillagok. Olyan közel forrongó, s mégis olyan jegesen távoli.

Changmin mintha végtelenül messze ült volna, de olyan nagyon valóságosan, olyan igazán melegen becézgette ujjbegyeivel Minseok kezét; olyan szorosan, a fiú szinte látta szemeiben saját reszkető tekintetét.

Changmin mindig megígérte, hogy vigyáz rá. Mindig megígérte, hogy vigyázni fog rá.

Minseok a csillagokra emelte szikrázó pillantását. A másik tekintete végig rajta pihent, rajta ragadt, mintha teljesen megfeledkezett volna róla, más dolgok is léteznek még körülöttük a világban.

– Ma nagyon tiszta az ég – Minseok csöndes hangja szinte belehalt a felhőket verő basszusok dühödten csengő szólójába. Changmin nem felelt, de a fiú biztos volt, hallott mindent, amit mondott; túlságosan is közel volt. – Nem, hyung?

– Nem tudom, Minseok – Changmin mosolya vakítva villant a másikra. – Én csak téged látlak.

Minseok újból az idősebbikre emelte tekintetét. Changmin mintha tényleg csak őt látta volna – mézcsöppekkel csillanó szemei eleven mogyoróját halványan festették már csupán a rubinszínű égből leszálló csillagok, kristálytiszta üvegtükrükön Minseok sugárzott magában, Minseok arca és Minseok fantomként mosódó emlékképe, ahogy hófehér ujjait kibontja a fiú szorításából, ahogy kezét Changmin forró, lázpirosra hevült arcára simítja, ahogy tovább lép; látta magát föléhajolni, látta magát egyre közelebb siklani, ott látta magát Changminban, ha reszketve is, bizonytalan–

Az idősebbik erős tenyere sötéten vándorolt végig Minseok alkarján, hogy végül könyöke fölé csúszva pihenjen meg. A fiú bőrén újabb és újabb áramütés-szikraként kúsztak fel Changmin hosszú ujjai, kezével a pad fájába kapaszkodva tartotta meg magát – minden érintéssel eggyel rövidebb lélegzet, minden tapintással egyre kevesebb szívdobbanás. Minseok dermedten meredt le a másik lélegzetszakasztó mosolyára. Olyan hamis mollba festette át a szíve billentyűin játszadozó melódiát…

– Hyung – súgta Minseok. Changmin felemelte kócos fejét a pad érdes fájáról – a deszkák közül kiköszönő szálkák rózsaszín fogakkal haraptak halvány mintát pirossággal derengő arcára –, s ujjai simítása szorítássá ridegült a fiú könyökén. Minseok torkába belefagytak a szavak, amint csak a másik fátyolos szemeibe nézett. – Hyung…

– Hmm…?

– Mennyit ittál?

Changmin elnevette magát, s a világ egy pillanatra némává csitította körülöttük az éjszakát. Most Minseok volt, aki a fiút nézte szelíd szemeivel szüntelen – az idősebbik angyali mosollyal arcán bámult vissza rá. Telt, rózsaszín ajkai mögül kivillantak hófehér fogai, s nehéz sóhajjal lélegzetet vett, egyre csak a másik tekintetét bűvölve, bájolva kacéran.

– Nem olyan… – Changmin az asztal pihenő karjának simította napszínezte arcát. Mosolya szertehúzódott; a csenddé alvadt dühödt dallam újra szivárogva csepegett be féltve óvott, piciny atmoszférájukba, a fiú pedig megint csak olyan távolra került, ahogy ujjbegyei beleolvadtak Minseok bőrének láthatatlan mintázatába. – Nem annyira sokat…

Minseok felsóhajtott. Néha – néha; mindig, minden egyes, minden röpke alkalommal – olyan nehéz volt, olyan nehéz Changminnal, olyan elviselhetetlen úgy tenni, mintha ez az egész, ez, hogy Minseok szíve szerelemben fulladozva dobban, roskadozik a másik kiismerhetetlen szemei becézése alatt és ez, ahogy a hyungja hozzáér, ahogy hozzányúl, ahogy most is közelebb vonja s magához simítja a kezét rendben volna, mintha ez az egész tisztán, akárcsak a lélegzés, illene hiányzó ecsetvonásként a szenvedély replikájába, mintha a világ ilyen nagyon egyszerűen működött volna… Minseok nem szerette, hogy Changmin ezt így látta, hogy ez neki így volt természetes s hogy őt is csak úgy látta, mint a világ szeplőtlenségének egyik, odatartozó szépségfoltját – Changminnak ez így volt tökéletes, Minseok mégsem tudott másra gondolni, mi történne közöttük, ha–

A fiú a másik arcára simította szabad kezét. Changmin bőre most is olyan nagyon, olyan ellenállhatatlanul selyemsimán, olyan igazán puhán olvadt a tenyerébe, mint minden máskor, mikor hozzányúlt, hirtelen mintha forrón csókolt volna, bágyadt lánggal égetett a hideg ujjak fehér árnyéka alatt.

– Mennyire nem annyira sokat? – kérdezte halkan Minseok. Rémesen zavarta, hogy nem látja a fiút tisztán, teljesen.

Changmin behunyta csillogó szemeit.

– Három üveg sojut. Vagy kettőt… Kettő és felet. Az egyiket kiöntöttem. De csak olyan kicsit, tudod, amit mindig szoktam, meg…

– Tiszta részeg vagy, hyung.

– Dehogy vagyok részeg!

A fiú vastag ajkait cseresznyepiros hévbe vonták a tűzijáték-lángú, vékony süvöltéssel sikoltozó vörös sugaracskák. Olyan szép volt, és olyan közel, olyan különös bizsergést gyújtva Minseokban, mint talán más még soha; reszketve bűvölte izgalomba a Changmin perzselő bőrén végigfutó, gyönyörű szikracsapás, ahogy ujjaik magányos simítással váltak el egymástól, hogy új lélegzet után sóhajtva ismét összefonódjanak – Minseok eszét mintha teljesen elrabolta volna az idősebbik minden újabb, elveszett tapintása, s kábultan pislogott csupán a másik arcára.

– Minseok…

Changmin homloka enyhe ráncba szaladt, ahogy fejét fáradtan emelte meg, viszonozva Minseok imádó pillantását.

– Tényleg olyan részeg vagyok, tökmag?

A fiú hüvelykujja gyengéden suhant át Minseok kézfején.

– Az vagy, hyung – sóhajtott fel. – De én itt vagyok…

– Tudom – dünnyögött közbe Changmin.

– … És vigyázok rád.

Minseok tekintete a csillagok közé csúszott. Sosem látta még ilyen gyémántfényűen tisztának, hibátlannak a föléjük fröccsent városi eget; az ezüst-zománc talpú felhők kifutott, sovány tejhabként csöppenő vattafoszlányai ólomnehéz ködként festett zúzmarát a semmiségbe fagyott, jégfehéren ragyogó Esthajnalra, s a fiú arcára langymeleg sugarat nyalt az ezer meg ezer kristálykönnyű szikra zápora. Olyan nagyon szép – olyan nagyon közel, és mégis olyan távol…

Minseok Changmin mellé simult a padon. Nehezen dőlt neki a másiknak, ujjaikra vigyázva ügyelve, nehogy akár a legapróbb érintésre is szétbomoljanak – fejét a fiú széles vállára hajtotta, kettényílt ajkaival csöppnyit közelebb hajolva, s nyakáról illatot lopva lélegezte be az idősebbik édeskés, részegítő kölnijét. Bal karját Changmin hátára simította, kezével az idősebbik pólójába markolva kapaszkodott meg rajta gyöngéden, becézve, szinte kérlelőn.

– Hyung – motyogta a másik vállába elfúlva.

– Nekem kellene vigyáznom rád, tökmag.

Changmin közelsége fáradt fátylat bontott Minseok szemeire, s álmos feje mérhetetlenül nehezen bukott az idősebbik nyakába – olyan szorosan zuhant rá, szinte magáénak érezte a másik sziromízű, markáns illatát. Hirtelen mintha szíve is megdagadt volna bordái ölelkező tartásán tíz-, százszorosára, reszketve lüktetett, dobbant, majd' szétszakasztva a fiú forró mellkasát, ahogy Changmin kifűzte egymásból ujjaikat és magához vonta a fiút, óvatos ajkaival csokoládébarna fürtjei közé csókolva. Karjai Minseok dereka köré siklottak; könnyedén, légtelen, mégis nagyon szeretve, nagyon lágyan.

– Szeretlek, tökmag – súgta Changmin, amint ajkai elvándoroltak s gyöngén rebbenve pihentek meg a fiú fültövén; az erőtlen szorítás áthevült ölelésbe vadult bársonyos sötétségbe bújtatott derekán. Minseok szíve lehetetlenül verdesett elcsukló ádámcsutkája alatt, minden lélegzettel egyre csak dobogott, pulzált, dalolt Changmin szelíden emelkedő mellkasának – elfojtott sóhaját szilánkosra repesztette a búskomor boldogság. – Nagyon.

Nagyon.

De Changmin nem szerette, nem, nem úgy, nem eléggé, nem annyira, ahogy kellett, ahogy Minseok kívánta, nem olyan lélegzetállítóan szerelmesen, olyan igazán, ahogyan szerette őt a fiú maga; sosem volt belőle elég s soha nem is lett volna, bármennyire is akarta, bármennyire is szakadatlanul a másik felé húzta, vonzotta minden gondolata– Changmin nem szerethette őt úgy, ahogy Minseok szerette volna.

– Bolond vagy – felelt a fiú halkan, reszketve. A csillagok hűvös sugárral kúsztak be ruhája alá s suhantak föl cirógatva tarkójáig gerince vonulatán; Minseok belemeregetett az égből ráhulló éj tengerészkék, didergő szellőjébe. A semmiből lett hideg jégízű csókkal köszönt le a felhőkből, a fiú szíve mégis úgy égett, mint azelőtt talán még soha, de soha.

Changmin bolond, gondolta Minseok, és én is bolond vagyok.

– Én is szeretlek, hyung… de nagyon.

Minseok nem emlékezett már, hogyan is kerültek haza, de szíve legmélyén talán egyáltalán tudni sem akarta – nem számított már semmi, csak Changmin egyre hevesen, megcsúszva simogató karja a fiú sima loknijai közt, tarkója rövidre nyírt szálainál, édesen becézve vállán, hátán, derekán, nem számított már semmi, csak a leheletnyi levegő, mely szikrázva lángolt még fel közöttük, ahogy a másik szemébe pillantva egymásba fulladtak, és… Minseok nem látott már mást, csak Changmint és Changmin nem látott már mást, mint Minseokot csupán; körülöttük összefolyt a látóhatár, akár a szivárvány a lustán libbenő szappanbuborék milliónyi táncoló molekuláján, fölöttük leszakadt az éjjel s jéghideg lánggal bimbóztak az aranyzománcú csillagok és egybefúltak a percek is alattuk, ahogy a porszín föld aszfalttá változott, az aszfaltból megsápadt hajópadló lett és a padló finom, vanilinfehér hullámokként zuhant tajtékba az ágyon, ahol a fiú sima, felhőkönnyű paplanba gabalyodva talált végül újból magára. Changmin karamellbarna fürtjei lágyan váltak göndör szálakra a másik sötét haján, amint csak kipirult arcuk összeért, s az idősebbik mézédes illata Minseok minden elfojtott sóhaját eperízű, rózsaszín álomba mosta.

Minseok fejében vadul üldözték egymást a rikító, virgoncul pattanó teniszlabdák, akár a megveszett gondolatok; Changmin izmos, csupasz háta, Changmin széles, kényelmes válla, Changmin ölelő mellkasa, ahogy finomra dolgozott alhasán a víz csípője kemény vonalán zubog le tovább, Changmin elnyíló, vastag ajkai, az azúrkék erek mélyen kirajzolva kezén, alkarján, s a fiú lopva figyelte, amint a zuhanyrózsa sugarai körbeölelik a másik tökéletes alakját. Changmin sokszor fürdött úgy az öltözőszekrények mögött kialakított, szűkös részleg egyetlen zuhanyzójában, egyáltalán nem húzta magára a feje fölé feszített rúdon libegő függönyt, a fiatalabbikat ez azonban valahogy sehogy sem zavarta, imádta így őt, imádta így nézni, titkon, ahogy sosem szabadott – a habcseppek perzselve fröccsentek fel lángoló arcára, s mire feleszmélt, lábai mellé törülköző-takarta combok szorultak a megviselt, lépteik mentén sírva nyikorgó, öreg padon. Olyan jó volt. Olyan jó volt, és úgy nem szabadott.

Changmin márványos kezei szeretve simultak Minseok köré, nedves ujjai finoman, gyöngéden, mégis izgatva markoltak rá vékony, reszkető karjára és a fiatalabb egy pillanatra mintha lélegezni is elfelejtett volna; ajkai lágyan siklottak föl a fiú tarkóján, hevesen lélegezve be a közösen használt sampon tiszta, mentolos illatát, mely balzsamos fűszerrel bújt meg a sötét, naphevített fürtök közt – olyan bágyadtan, olyan édeskésen libbentek szét a füstösbarna szálak, akár a megsárgult szirmok a nyári fuvallat alatt. Az idősebbik orra játékosan csiklandozta végig Minseok bársonyos bőrét, ahogy nyakán felcsúszva részegen szívta be a fiú hajának mámoros, buja ízét.

– Olyan jó az illatod – suttogta forrón Changmin, s Minseok hátán eleven hévvel futottak fel a langymeleg érintések. Kinyúlt, túlságosan is bő pólóját ráncfodrokba simította vissza érzékeny bőrén az idősebbik, aranybarna alkarja a törékeny vállhoz szorulva ölelte tovább Minseokot és óvatlan mozdulatokkal vonta egyre közelebb magához; szíve szinte fuldoklott az édeskés, mézillatú boldogságban, ahogy hosszú ujjak csúsztak a dereka köré szelíden, gyengéden, fejét pedig a másik finom nyakáról lopott, dinnyeízű nyáreste álmos parfümje töltötte csordultig tele, tisztára és mégis olyan fülledtre mosva gondolatait.

– Teljesen olyan, mint a tied szokott… – Minseok lélegzete a torkában ragadt; a magas fiú kezeinek simítása cirógatva hevült óvatos csiklandozásba. – … hyung!

Changmin belenevetett Minseok bársonyos hajába.

– Dehogy olyan, mint az enyém! A tiedben van valami nagyon finom… Valami… Minseokos.

A fiú testét átjárta a melegség. Changminnal lenni valahogy mindig olyan varázslatosan boldog volt, lehetetlen volt felfogni, lehetetlen volt betelni vele, lehetetlen volt Minseok szívének, hogy mind magába fogadja – úgy szerette, ahogy Changmin borzongással töltötte el mindenét, ahogy reszketésbe vonta lelkét, úgy imádta, ahogy a haját simogatta, lágyan, törődve, kedvesen és kissé szinte mégis szenvedélyesen, ahogy bőrét bőréhez vonzotta, ahogy karjaikat kávészínbe kavarva olyan nagyon közel húzta, mellkasuk egyetlen dobogássá ért és forrt egymásba– Changminnal lenni mindig olyan csodálatosan jó volt, hogy Minseokkal úgy forgott a világ, akár a törött üvegcsék egy káprázatos kaleidoszkóp-képbe belerázva, vakítóan színesen, gyönyörűszép délibábokkal csábítva.

– Valami más.

– Valami más?

Minseok perzselve érezte bőrén Changmin telt ajkú, gödröcskés, szívszakadásig imádott mosolyát.

– Igen.

– Az izzadtságom? – Az idősebbik újból a fiú fürtjei közé nevetett, virgonc léghullámot fújva le egészen nyakáig a tarkóján, nyakán, vállán; Changmin szívéhez húzta Minseok borzongó fejét, pirosló arcát meztelen mellkasához simítva és egyre csak ölelte őt, egyre csak szorosan, egyre inkább fullasztóan, ahogy barna karjai melegen zongoráztak le újból és megint finoman szurkáló gerincoszlopán.

Minseok ujjai Changmin kezébe kaptak, de tenyere megtévedve csúszott a kemény erekre a másik izmosra dolgozott alhasán – olyan hevesen siklott be bőre alá a másik éles lehelete, a fiú bolondul elhitte, talán mégis úgy, talán mégis annyira, talán mégis olyan nagyon lehet, hogy mégis lehet-

Changmin felsóhajtott. Hangja bekúszott Minseok minden pórusába, s gyengéden vibrálva járta át, szaladt szét testében tovább.

– Még annak is jó illata van, esküszöm neked – Changmin karjai elengedték a másikat, de kezei még visszasimultak pirosló arcára, gyöngéden, szeretve dörzsölték a fiú orcáit csontos ujjaikkal. – Lehetetlen vagy, tökmag.

Lehetetlen–

– Milyen piros az arcod – fakult halványra Changmin mosolya. Minseok elkapta a kezeit a másik kemény hasáról – ujjai sóváran rebbenve fonódtak az idősebbik aranybarna szikraszeplőkkel megfestett karjaira, cirógatták, simogatták, egyre csak húzták a másikat.

– Még jó, hogy piros, ha így piszkálsz! – sóhajtott fel a fiú fáradtan. – Engedj el inkább... Amúgy is, fel kell öltöznöd, ha nem akarjuk lekésni az utolsó vonatot. Fél óra múlva indul, és ha mondjuk…

Changmin bőre olyan sima, olyan bársonyos volt és úgy cirógatta Minseokot –

– Minseok – suttogta Changmin. Minseok úgy szerette így a hangját; selymes és rekedt és elfúló és a fiú vállán át gerincére bukva dorombolt végig mindig a borzongás, ha a hyungja ilyen halkan hívta, ilyen közel, ilyen mézédesen s szép, puha ajkain ilyen nagyon észveszejtő mosollyal. Changmin ujjai lágyan simogatták meg arcát, majd nyakáról lecsúszva kulcscsontja fölött pihentek meg. – Mi lenne mégis velem nélküled?

Mintha le sem bírta volna róla venni a kezét már – Minseok úgy érezte, a fellegekben jár.

De mégis mi lenne velem nélküled?