Alkonypír
Jongin
mandulásan táguló, mogyorószín szemei a levendulás falra
erősített órára siklottak. Hajnali három volt.
A
szoba az elmúlt éjjel mézédes, fűszerrel felkevert illatával
izzadt. Jongin rakoncátlanul rendetlenkedő fürtjei takarásában
nyitott szívvel lihegett a kétszárnyú, aranyozott festésétől
egyre keservesebben elváló ablak ikerkerete – a fülledt levegő
nyelvének tapintása mentén csak úgy tépte, szakította le
magáról a régi ruháját. A keskeny, porba temetett párkány
alatt szétfútt vakondtúrásként púposodtak a nemesen szikrázó
színezet szilánkosan szétfoszló darabkái. Szinte fel sem tűntek
az aranyfoltok a pettyezett padló ezerszín palettájában; a
reszkető lécek bordáit a legkülönfélébb árnyalatok
öltöztették virágos jelmezbe, ahogy a rengeteg elvétett
ecsetvonás elhullott cseppjei szárazon szívták magukba a könnyed
port. Jongin kinyújtotta elmacskásodott lábát, s sarka alatt
feltört egy múltheti, lüktetőn izzó lilás levendula.
Csendes
volt a világ. Ilyenkor mindig csendes volt, és Jongin imádta
érezni, hogyan hullik elnyúzott pillái árnyékába a rózsaszín
pirkadat. Az éj pillekönnyű leplét lassan emésztette magába a
hajnali napsugarak első pár, ritkásan rebbenő szemhunyása, ahol
az égről lecsúszva harmattá foszlott a vékonyan kiterülő
hangtalan feketeség, hogy az ébredő felhők láthatatlan ujjacskái
hibátlan akvarellel tömjék meg a megüresedett foltokat. Vörös a
fehérrel, kék a rózsával, ezüst és aranyos kanárisárga,
tűzzel szőtt ibolya… Jongin szemei reszketve tértek vissza a
tömzsi testű, hosszú lábakon álló ósdi kis rádió elé
támasztott vászonhoz. Kezével az ecset bizonytalanul torpant meg a
hatalmas fehérség mámorában, s csinosan csúcsosodó hegyéből
kicsöppent egy vonásnyi polárkék.
Jongin
felsóhajtott. A szoba a hajnal közepébe nyúlva egyre fülledtebb
lett, ahogy az ablakon túli hegyek füstbe vesző ormairól az
mennybolt mindenes festőművésze leporolta az éjjelt. Sebesen
teltek a percek a hézagos gondolatok alatt, s Jongin szemei időnként
fel-felnyíltak, de ujjai között már újból álmai között
forgott az ecset. A polárkék bágyadtan fénylő almazöldre
halványult, odakint pedig lassacskán levetett magáról
hálóköntösét a Nap.
Jongin
arra ébredt, puha, hűvös kezek keltegetik álmából jámboran.
Meztelen teste rögvest felhevült, ahol az ismeretlen, jeges ujjak
forró bőréhez nyúltak, ahol lágyan érintették és ahol
simogatták; nehezen tért csak vissza öntudatához a tündökölve
sugárzó reggeli kánikulában, feje épp előrebukott csupán,
mikor a cirógatáshoz szavak is fonódtak már. Hirtelen fogalma sem
volt róla, hogyan is került a kemény, öreg és barnán jajgató
padlózatra.
–
Megfázol, ha így alszol –
duruzsolta halkan egy mézédes hang. Jongin tudta, milyen közel
nyíltak ketté, majd csukódtak némaságra az idegen ajkak, érezte,
kurta centiméterekre susogtak fülétől csupán, mégis mintha
rémisztően messzire táncoltak volna kevesebb mint egyetlen,
halandó pillanat alatt. Amilyen hirtelen kúszott a huzat testére,
olyan hamar illant is el bronzosra pirult bőréről, a fiú pedig
nyögve nyújtóztatta ki fáradt, zsibbadt karjait. Ujjai
megdermedtek, amint ásításába valami nedves és jéghideg
keveredett. – Vigyázz!
Jongin
szórakozott tapintása mentén élére perdült egy aprócska,
festékkel telitöltött lila műanyagtányér, s másodpercek múlva
már szederkéken folyó vértől sebzett pocsolyában hullámzott a
drága akril a fiú szomorú szemei láttára. Utánanyúlt, de nem
tehetett semmit a hígan fodrozódó anyagért – sötét kezeire
hamarosan úgyis fehér ujjak simultak, hogy elfelejtessék lelkével
a szörnyen fájó gyászt. Jongin elméje elhomályosult.
–
Annyi szín van még a világon –
Jongint ülésbe húzták az angyalhangú szavak. Nyaka köré egy
rövidre tűrt pólóba öltöztetett kar siklott, s nem tellett bele
sok idő, a névtelenül szóló, puha ajkak is újból utat találtak
maguknak a fülledt rengetegben; a fiú állkapcsán sóhajtva futott
végig a reggel első csókja. Mintha minden lelassult volna. Jongin
fel akart nézni, magáénak akarta tudni az idegen gyémántosan
tündöklő, őzbarna pillantását, látni akarta, ugyanolyan
hihetetlen szenvedéllyel fürkészi-e őt a tűzforró szempár,
ahogy azt az éjszaka hevében tette, de a porcelános kéz tenyerébe
vette állát, s biztosan tartotta. – Ne emészd magad egyetlen
miatt. Inkább azt mondd meg nekem, mit rajzoltál?
–
Festettem – helyesbített
Jongin rekedten. – És… téged.
–
Engem?
A
festmény egymást színező árnyai lélegzetelállító pillanatot
ragadtak ki az unalmas, szürkén lüktető félhomályból. Jongin
gondoskodó ujjai alatt az ecset tükörképét az alkonyat vonta
aranyos mázba; a képen a délután épp csak ráeszmélt, kezét
máris megkötötte az éjjeli sötétség, s az égre olvadt szemek
kormos sarkából megeredt az első rózsaszín könnyfoszlány. A
vattaként pihegő mályvacukor-felhőket márványosra hűtötte a
hideg eper, cseresznye, s felgyújtotta a kültéri lámpákban
táncoló lángokat, majd egy újabb vonással szabadjára engedte az
egymást sietve legyűrő autómasinákat a smaragdzöld neonfényben
szikrázó úton. A villanypóznák antik oszlopokként tartották az
eget a vászon két párhuzamos oldalán, feketébe veszett testük
köré erős, vastag karú liánok, indák fonódtak.
Ez
volt az alkonyat.
A
legfrissebb egyéjjeles szerető Jongin számára.
–
Nem is tudtam, hogy ilyen
csodásan festek mostanában.
–
Nekem ige...
Jongin
lélegzete egy pillanatra megakadt torkában. Az idegen finom ajkai
meztelen nyaka bronzbőrén nedvesre duzzadva fürkésztek egy újabb
csókot – a fiú szemei előtt összefolyt a városi tájkép
minden rózsás temperája, amint megérezte, hogyan feszül az
ismeretlen szája gyöngéd becézésből széles, gyermeki mosolyba.
–
Te olyan vagy, mint az alkonyat –
nyögte ki végül elfúlt reszketéssel, ahogy az ismeretlen férfi
felegyenesedett. A hosszú, erős ujjak mokkaszín fürtjei közé
vándoroltak, s Jongin szíve újból megbotlott bordái kemény
szorításában. – Legalábbis nekem.
–
Te meg olyan, mint a csoki, szivi
– hangzott a nevetéssel édesített felelet. Jongin meleg arca az
idegen markáns, fakón pirosló térdének simult, ahogy
hátrafordította a fejét, a férfi szemét még egyszer utoljára
magáénak tudhassa. Nem tudott betelni azzal a mesebeli látvánnyal,
amivel a szoborszerű alak ragyogott; a reggeli napfény csintalan
játékkal szívta fehérre, s színezte rögvest tüzes sötétbarnára
feketén szertefutó tincseit, haja rövid volt, szórakozott kezek
ollózásának nyomát viselve magán. Világos, vanília bőre
vibráló, izgalmas kontraszttal olvadt Jongin sírva forrongó
tejeskávéjába a homályos éjszakán, mikor még egymás ajkát
kutatva fészkelődtek az imádattól lázasan a vékonyra szőtt,
nyár végi takaróként szolgáló pléd alatt – a fiú azután
gondolkozott el azon csupán, hogyan lehet képes egy olyan szép,
bájos arc s olyan lágy száj úgy, olyan nagyon vadul, hevesen
szeretni, mint ahogy azt az idegené tette az övéjével. Jongint
megrémítette a férfi tökéletes színjátéka. – És úgy ennék
még belőled… De most már itt az ideje lelépnem.
Megrémítette,
s Jongin új érzéséből buján őszülő szürkület született.
–
Várj! – a fiú az
ismeretlen férfi lassan ellépő lába köré fűzte bronzos
karjait. Az idegen megtorpant, s a bőrére tapadó ujjakra
pillantott. Napszítta szemei tükrére szelíd döbbenetet festett a
fiú tekintetének kérlelő kávébarnája; Jongin maga sem tudta,
miért, de sehogy sem akarta elengedni az újonnan megismert,
izgalmas napszakot. A férfinak olyan illata volt, akár az odakint
bimbózó barackfák gyenge ágairól lecsüngő sárga gyümölcsök
mézízű nektárja, s Jongin nem akart visszatérni a reggel keserű
kávézaccal kínáló valóságába. – Nem maradsz még egy
kicsit? Csinálhatok reggelit, vagy valami…
–
Édes vagy, szivi, de tényleg
mennem kell – az idegen kedvesen pöckölte meg Jongin kócos
fürtök tarkította homlokát. – Elutazom egy konferenciára, és
össze kell még pakolnom.
Jongin
felsóhajtott. Nem volt hozzászokva az efféle elutasításhoz; az
egyéjszakás szeretőkre pazarolt, hajnalba nyúló éjszakákat
rendszerint szerelemmel megtöltött reggelek követték, a szerelmes
reggeleket pedig könyörgő délelőttök, miket általában ő maga
zárt, tépett kegyetlenül aprócska, illékony darabokra, hogy az
első lebukó fénysugár közeledtével elhulló szilánkokat többé
soha senki össze ne ragaszthassa. A napnyugta közeledtével Jongin
valahogy mindig hazakerült.
–
Akkor legalább azt mondd meg,
hova vagy valósi!
Az
idegen megszeppent, világos tekintete hamarosan mégis édessé
lágyult; Jongin csüggedt, vastag ajkai térde kemény bőrén
találtak újfent nyugtot, s a napcsókolta karok úgy ölelték
izmos vádliját, mintha soha többé nem lennének hajlandóak
elengedni azt.
–
Hunanban születtem – az idegen
hangja gyöngéden rezegve hullt Jonginra. Barna hajának rakoncátlan
szálai közé ismét bebujdostak a tegnap éjjelén még oly mohón,
éhesen kényeztető ujjak, elfeledtetve a fiúval minden további
kérdését és kibukni vágyó szavát, halovány sötéten hullámzó
leplet vetve a világra. Jongin némán szűkölve kapaszkodott még
inkább a magas férfiba, kellett neki, kívánta újra meg újra;
tudta, hamarosan örökre eltűnik, s nélküle többé sosem lesz
már ugyan az a rózsásan vérző alkonyat. – Na, nyugi, szivi.
Jobb lesz, ha eleresztesz.
Jongin
magának akarta a nap minden egyes szakát, s szíve egyre csak nőtt,
dagadt, ahogy minden éjjel elmúltával közelebb került a
huszonnegyedik órához.
Negyed
óra sebes röptével a fiú nem is emlékezett már az alkonyi férfi
túlontúl édeskés illatára. Nem maradt elnehezült elméjében
más, csak a keserűen égető magány; Jongin megfordította a
hangjavesztett rádió hátának támasztott képet, s a szálkás
fakeret négy sarkára kifeszített vászonra egyetlen kurta szócskát
festett: Hunanba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése